1. fejezet - Ízlés dolga...

Nos, itt is lenne az első fejezet EGÉSZBEN! :)...
A csillagok mindig váltást jeleznek, mégpedig abban, hogy kit takar az "ő" névmás :)...tehát tulajdon képpen szemszög váltás, de nem úgy, mint az Alteregóban, mert itt mesélő van ;)...
Írjatok kommentet, mi az, ami tetszik, mi az, ami nem!

Jó olvasgatást!
hullócsillag

Rosszat álmodott, nagyon rosszat.

Iza egy borzalmas, halványkék Chanellel üldözte, és azt hajtogatta: „Pucéran nem mehetsz ki, pucéran azért mégsem mehetsz ki!!”

Ő valószínűleg nem így gondolta, mert egy szál fehérneműben rontott ki az utcára. Odakint milliónyi vaku villant, és pár másodpercre rá, amikor már látott is valamit, egy férfi az orra alá tolt egy újságot, címlapon az ő majdnem pucér fenekével.

Felriad. Halkan zihálva a telefonja után nyúl, de nem találja. Álmában száznyolcvan fokos fordulatot vehetett, mert most, hogy felült, a papucsa sincsen a szokott helyen. Megszokta már. Próbálta, hogy fordítva feküdt le este, de nem szerette elalvás előtt a csupasz falat bámulni.

Kellene oda valami kép. Vagy egy óra. Igen, egy óra jól jönne, legalább most is látná mennyi az idő.

Még sötét van. Az a fajta sötét, amiről az ember nem tudja eldönteni, már korán van-e, vagy még csak későn.

Halkan felkel és kitapogatja a papucsát, majd a telefonját. Hajnali három. Még mindig nem tudja eldönteni, korán-e, vagy későn, de hamar túlteszi magát a kérdésen.

Adam csendesen szuszog a takaró alatt. Óvatosan végig simít a selymes, szőke tincseken. Kóvályog egy kicsit, mire kitalál a konyhába, és kitölt magának egy pohár hideg tejet.

Kiskanalat keres, de a szokott helyén, a fiókban nincsen. Elöblít egyet a mosogatóból és belemártja a mézbe. Mindig így csinálja. Meleg tejben elolvad a méz és túl édes lesz. Így pont jó. Mire rosszul lenne tőle, pont elnyalogatja a kanálról, a maradék tejjel pedig gyorsan leöblítheti.

A poharat a mosogatóba teszi, a kanalat még szopogatja egy kicsit. Nem fog tudni visszaaludni.

Kisétál a nappaliba és belesüpped a nagy sárga babzsákfotelbe. Amikor Adam ébren van, mindig elfoglalja, így most kiélvezi a pillanatot.

Ebben a csendben és sötétben még rémisztőbb a szoba üressége. Már több, mint egy éve itt lakik, és még mindig nem sikerült rendesen belaknia ezt a kis lakást.

A fotel mellett, balra egy kis puff, velük szemben egy tévé kapott helyet, előtte egy kis dohányzó asztalka. A sarokban, a fotel háta mögött pedig áll egy kis konyhaasztal két székkel. Hogy minek, azon még nem gondolkozott, de sohasem használta. A tv mellett a bőröndjei, és egy kis polcnyi CD és könyv. CD lejátszója azóta sincsen.

Az apró nappali egybenyílik a még kisebb konyhával. A konyhaszekrény szinte üres. Néhány poháron és tányéron kívül nincs is benne más. A fiókban lapul még evőeszköz, sajtszelő, fakanál és egy kis merőkanál. Konzervnyitója sincs, de úgysem gyakran eszik itthon, és akkor sem fanyalodik konzervkajára.
A csurgatón egy serpenyő és egy kislábas áll, a pulton pedig egy teáskanna, egy doboz müzli, a méz és a jelenleg üres kenyértartó.
A mikró már jó ideje nem működik.

A hűtőben is csak sajt van, margarin, két doboz gyümölcsjoghurt, és a maradék tej. Azt Adam reggel meg is eszi a maradék müzlivel. El kell menjen vásárolni. Az egyetlen dolog, ami mindig tele van, az a mosogató. Nem is érti, hogyan tud ilyen kevés edény, ekkora felfordulást csinálni.
Sosincs ideje takarítani. Vagy, ha ideje lenne, akkor éppen ereje nincs.

Lekászálódik a fotelről és elmászik a „könyvespolcnak” csúfolt kis tákolmányig. Ezek a kis papírhalmok végig kísérték az életét.
A könyvek közül előhúz egy fényképalbumot és lefújja a tetejére képzelt vékony porréteget. Szereti ezt az albumot. Olyan lapozgatni benne, mint egy időutazás.

Hagyja, hogy magától kinyíljon, és már meg sem lepődik.

Az egyik képről tizennyolc éves önmaga mosolyog vissza rá, a másik oldalról pedig egy szőke, kék szemű lány.

„Ásó, kapa, nagyharang! =)
Querida” – áll a kép alján.

Elmosolyodik. Furcsa, de akkor úgy gondolta; Na persze, nagyharang! Fél év és meg sem ismerjük egymást!

De az élet máshogy hozta. Kapcsolatuk kibírta az egyetmista éveket és ide már együtt jöttek szerencsét próbálni, mint a két legkisebb királylány.

Azt hitték könnyű lesz. Csak kinyújtják a kezüket, és az emberek pakolják is bele a névjegykártyáikat. Aztán teltek a napok, a hetek, és ők még mindig egy hostelben laktak, az egész életük elfért egy kisebb bőröndben, és a vésztartalékuk csak fogyott és fogyott.

Akkoriban jött rá, hogy a névjegykártyák nem potyognak csak úgy, a semmiből, ahogyan a pénz sem.

Sokszor kapott gusztustalan ajánlatokat, és ilyenkor mindig megfogadta, hogy a következőnél hazautaznak. A férfiak mindig potenciális áldozatot láttak benne, a nők pedig vetélytársat, így vagy azért nem vették fel, mert nem volt elég bevállalós, vagy azért, mert veszélyesen szépnek találták.

Azelőtt sosem hordott feltűnő ruhákat, mélyen dekoltált felsőt, vagy magassarkút, hátha így kevésbé feltűnő. Nem szeretett strandra járni sem, mert feszélyezve érezte magát, és amúgy is könnyen leégett.

Aztán egy nap Querida kijelentette, hogy másnap divatbemutatóra mennek, mert ő bizony megpróbálkoznik megcsípni valamelyik előkelő magazin kávéfőző és papírzsepkendő-felelős posztját, ahonnan majd, reményei szerint, a csúcsra törhet. Neki semmi kedve nem volt az egészhez, de elment vele.

Persze, ahogy lenni szokott, Querida nem kapott ajánlatot. Annál inkább ő. Egyre, s másra nyomták a kezébe névjegykártyáikat kétes hírű modellügynökségek vezetői, felfutóban lévő divattervezők és prédára leső fotósok, de mind a női mosdó kukájában végezték.
Nem vágyott hírnévre, rivalda fényre, se semmi féle macerára. Oda sem figyelt a kifutón vonuló ruhakölteményekre. Óvónőként végzett, és nem is vágyott másra, mint gyerekekkel foglalkozni, de nem vették fel sehová.

A ceremónia végeztével, éppen hazafelé indultak, amikor meglátta a szőke kisfiút a tömeg közepén ácsorogni. Szája sírásra görbült és egy plüss kutyát szorongatott az arca előtt. Lehetett vagy két éves. Ölbekapta és kivitte őt a teremből.

Már jó fél órája ülhettek odakint, amikor megjelent Ő. Tizenöt centis magassarkúba bújtatott, hosszú, gazella lábai a nyakáig értek, a korall színű, combközépig érő miniruha második bőrként tapadt karcsú alakjára, kihangsúlyozva tökéletes vonalait. Hosszú, csokoládébarna fürtjei úgy lobogtak porcelánbaba finomságú arca körül, mintha valaki folyamatosan egy ventillátorral szaladna előtte.
Idegesen járatta körbe tekintetét a hallban, míg nem megállapodott a kis szőke angyalkán. Keresztül tipegett a termen és egy zavart mosoly kíséretében felkapta a kisfiút. Megköszönte az ideiglenes segítséget és már tipegett is volna tova, amikor...az angyalka felsírt.

Így történt, hogy állásajánlatot kapott Izabella Readtől, az egész világon ismert és elismert topmodelltől, és erre az ajánlatra nem tudott, és nem is akart nemet mondani. Persze nem a pénz motiválta, sem egy fényűző élet lehetősége, vagy hogy bejárása lesz a legfelsőbb körökbe.

A szőke kisfiú volt rá olyan hipnotikus hatással, hogy egy másodperc gondolkodási időt sem hagyott magának. Pont ilyen munkára vágyott, és ezt nem eresztette volna, akkor sem, ha tudja, hogy nem kell egy év, és minden egyes éjszaka ez a nő fogja pucér fenekét a címlapokra üldözni egy – a ráfordított anyag értékét tekintve túl sok dolláros - halványkék, Chanel miniruha segítségével.

Becsukta az „időgépet” és visszahelyezte a könyvek közé. Idő közben elkezdett világosodni, és rádöbbent, hogy nem túl sok ideje maradt kialudni magát. Ugyan hozzászokott már ehhez az életmódhoz, most mégis úgy érezte, ölni tudna egy hét valódi szabadságért.

***

Hajnalban feküdni és hajnalban kelni. Csodásan kinézni, nem ásítozni, nem nyafogni.

Fáj a dereka.

A konyhában ül, köntösben és törölközőbe csavart hajjal. Miközben a reggeli kávéját szürcsöli, a tegnap estére gondol. Igen, úgy gondolja egészen jól alakított. Talán még összejöhet egy-két munka a hónap végéig, talán még a sajtó is figyel rá egy kicsit. Talán...

Minek hazudni, az ő ideje lejárt. Már ő is érzi, de még magának sem merte bevallani. Tegnap este is csak azért fotózták, mert egész este Audrey-val lógott.

„Ó, Audrey, egy mosolyt!” „Nézz ide angyalom!” „Milyen sampont használsz?” „Ki a fodrászod?” „Honnan ezek a gyönyörű fogak?” „Az ott egy Louboutin azokon az őzikelábakon?” „Igaz, hogy Christian személyesen neked tervezte?”

Nyíltan sosem mutatta ki, vagy ismerte volna el, hogy féltékeny, de megvett minden egyes újságot, amiben Audrey megjelent, a képeket otthon oda nem illő testszőrzetekkel dekorálta és kitapétázta vele a hűtőt.

Fogmosás, arcpakolás, radírozás, hajszárítás, körömfestés. A tegnapi lekopott.
Kellett neki kirúgni a takarítónőt! Most mosogathat maga után. De hát vagy bébiszitter, vagy takarítónő. Mindkettőre már nem futja.

Jé, ez meg mi? Csak nem egy ősz hajszál?! Dehiszen évek óta festi! Biztosan csak kiszívta a nap. – vonja össze istenien formázott szemöldökét, és a hajszálat a WC csészébe dobja.

Smink. Két fújásnyi parfüm a csuklóra, meg egy pici a nyakra. Meg még egy pici.

El fog késni. Mobil, hitelkártya, egy üveg víz, kulcs... - dobálja sorban a táskába. Hol a kulcs? Az este még itt volt az asztalon. És most, hogy belegondol, miért lógott a mobilja a kulcstartón?!

Megint ballábbal kelt. Vagy inkább kétballábbal feküdt. – gondolja magában, miközben belebújik a méregdrága Dior cipellőjébe. A születésnapjára vette. Ugyan addig még van egy kis idő, de hát egy kis előleg...most még van miből.

Akár mezítláb is mehetne. Minden sallang nélkül is gyönyörű, de a gardróbja tele van a legelismertebb tervezők legfényűzőbb ruhakölteményeivel, és a hozzájuk tartozó méregdrága lábbelikkel, így hát miért ne használná ki? Nagy része ajándék, de...hát, mostanában kénytelen saját zsebből finanszírozni az igényeit.

Betipeg a hűtőhöz és elégedett pillantással nyugtázva, hogy a jobb felső sarokban pózoló Audrey-nak még mindig szőrös a lába és a hónalja, kivesz egy banánt. Meg a kulcsokat. Hát ez meg...??
Felkapja a táskát és mindent beledobál.

Vet egy pillantást a padlótól plafonig nyújtózkodó előszobatükörbe és elmosolyodik.
Szájfény! Hol a szájfény?! Kiborítja a táskát. Megkönnyebült sóhaj hagyja el tökéletesen hidratált ajkait. Megvan!

Mobil, kulcs, hitelkártya, víz, banán, szájfény vissza a táskába. Indulás.

Na jó, még egy kis parfüm. – topog vissza a fürdőbe, és két fújás és egy vállrándítás után a kis üveget is a táskába dobja.

***

Iza éppen a borzalmasan szűk, halványkék Chanel ruhával kergette őt, amikor egy, az álmába nagyon nem illő dallam kúszott a fülébe.


- Haló? – búg bele hamisítatlan ’mostébredtem’ hangon a telefonba.

- Paris?

- Nem, a Lock Ness-i szörny... – ásítja.

- Rendben. Akkor üzenem Parisnek, most indultam otthonról, úgyhogy csipkedje a kis fenekét, mert szükségem van rá! Tíz perc és ott vagyok! – csicsergi Iza, és már le is teszi.

- Francba! – csapja le a telefont, és visszahanyatlik a párnára.

- Paris... – suttogja Adam szomorkásan az ágy túloldaláról. - ...Iza hazavisz?

- Igen, a mami mindjárt itt van, úgyhogy sipirc a fürdőbe fogatmosni, addig kikészítem a reggelidet! – mosolyog vissza rá, és ő maga is feltápászkodik.

Adam nem volt két éves sem, amikor már ő vigyázott rá az anyja helyett. Bele sem mert gondolni, mi lenne, ha valaha is bevallaná Izának, hogy Adam igen későn kiejtett első szava nem a mami volt, nem is a Dior, hanem az ő neve: Paris.

Mire Adam végzett a fürdőben, kitöltötte neki a maradék műzlit, és kitette hozzá a joghurtot és a tejet.

- Mit kérsz hozzá? – kérdezte tőle, miközben Adam elhelyezkedett a babzsákfotelban. – Tiszta maszat vagy! – koppintott játékosan az orrára, majd megnyálazta az ujját, és ledörgölte az odaszáradt fogkrémet.

- Tejcsit. – motyogta Adam, mérges pillantásokat vetve rá.

- Okézsoké! Tejcsi... – szaladt a konyhapulthoz, és már töltötte is a tejet a kistálba.

Kivitte a kis dohányzóasztalhoz és közelebb tolta a fotelhez.

- Uram! A reggeli tálalva! – szalutált játékosan, mire Adam nevetve lapátolta szájába, és szája mellé a müzlit.

Kiszaladt a fürdőbe, gyorsan fogat mosott, megfésülködött és összefogta a haját. Aztán a hálóba rohant és magára rángatott egy kényelmes farmert és egy magasított nyakú, háromnegyedes ujjú felsőt, ami valamikor lila volt, de a sok mosástól most már inkább csak rózsaszín.

Kikészítette Adam ruháját az ágy szélére, bedobott a táskájába egy csomag papírzsepit, az Iza teendői számára fenntartott határidőnaplót, egy üveg gyümölcslevet és leellenőrizte maradt-e ragtapasz a dobozban.

Mire végzett, pont csengettek.

- Szia! – nyitott ajtót Izának, aki meglepetten nézett végig rajta.

- Hát te még fel sem öltöztél?!

- Miért, ez mi, ha nem ruha? – csippentette két ujja közé a felsőjét.

- Ez szivi, felmosórongy! Hányszor mondtam, hogy menjünk el együtt vásárolni?

Valóban. Iza minden második nap előhozakodik a témával, és ő mindig nemet mond. Három éves kora óta egyedül felöltözik, és tizenhat volt, amikor elkezdte magának venni a ruháit.

Lehet itt siklott végleg félre az élete?? - jegyezte meg magában ironikusan.

- Nem, kösz. – mosolygott Izára, s közben félreállt, hogy bejöhessen.

- Hát jó, ne mondd, hogy én nem ajánlottam fel! De ebben nem jöhetsz! – mutatott Iza a rózsaszín garbóra. – Ez a szín teljesen lesápaszt. Ne mondd, hogy nincs igazam! – fordította a tükör felé. – Mintha két hete az ágyat nyomnád, valami halálos nyavajával!

Már megint kezdi, gondolta, és szó nélkül átrobogott a nappaliba Adamhez, aki éppen kiskutyát gyúrt a tál alján hagyott, ázott müzliből.

- Mit csinálsz rosszcsont?! Megjött a mami... – sóhajtotta, miközben kiemelte a kisfiút a fotelből. – Nyomás kezet mosni, és öltözni!

- Szóval? Mit veszel fel? – jött a kérdés a háta mögül.

- Miért baj, ha én ebben érzem jól magam? – kérdezte, mint mindig.

Miközben várta a szokásos választ – „Azért, mert gyönyörű lehetnél, ha megtanulnál végre öltözködni. Mégis csak egy modell fiára vigyázol!” -, összeszedte és feltakarította a reggeli nyomait.

- Najó, szivi! Tudod, hogy eddig elnéztem, de ma fontos találkozóra megyünk és nem jöhetsz egy agyonmosott, kinyúlt felsőbe.

- Hogy...hová megyünk? – ugrott egy oktávval fentebb a hangja. - Mármint úgy érted, hogy megyünk? Hogy mi megyünk? Mi, az az te és...

- Igen szivi, a mi, az általában több embert takar. Jelen esetben engem, Adamet és téged...

- És ha nekem mára már más programom volt?

- Akkor hajat mostál volna. Remélem. – gúnyolódott Iza, mire felment benne a pumpa.

- Nem erről beszélek!

- Segíts Adamnek felöltözni! – terelte a szót Iza a kényes témáról.

- Adam már két hónapja egyedül öltözik! – csattant fel, de rögtön meg is bánta.

Sosem hányta még a szemére, hogy keveset van a fiával, bár milliószor kedve lett volna hozzá.

- Hová megyünk Iza? – cincogta Adam a háló ajtajából, és Paris hálát adott az égnek, amiért megtörte a kínos csendet.

- Majd meglátod szívem. De mi ez a cucc?! – húzta fel Iza a szemöldökét, kérdőn tekintve a döbbenten álldogáló Parisre. - Az oké, hogy nincs ízlésed, de hogy elrontod a fiamét is...

- Ebben volt tegnap, jó? Te adtad! – emelte fel Paris védekezőn a kezét.

- Tényleg? Milyen gyorsan változik a divat! – sóhajtotta kényelmetlenül Iza, mire Paris felhorkantott. – Nos, akkor először vásárolni megyünk. És te is kapsz valami normális göncöt! Ez ordenáré, már megbocsáss, szivi.

Paris megvárta, amíg Iza kitipeg a nappaliból és vágott egy fintort, mire Adam felkuncogott.

- Na mi lesz már? – hallatszott az előszobából Iza türelmetlenkedő topogása.

- Megyünk! – kiáltotta, majd ölbekapta Adamet, és azon imádkozott, Izának még az előtt törjön ki a cipősarka, mielőtt kocsiba ülnének.