Feltettem a kedvenceimet! Aki már kitett, vagy kitesz engem is, annak nagyon köszönöm!
Aki szeretne linkcserét, nyugodtan írjon :)...

Bannereket ide nem nagyon teszek ki, mert kicsi az oldalsáv :S...

Puszi
hullócsillag

2010. december 29., szerda

4. fejezet - A játék neve: Szerencsétlenül szerencsés

Sziasztok!

Itt a friss :)... nem fűzök hozzá sokat, csak annyit, hogy elérkeztünk a fordulóponthoz ;)...
Innentől lesz igazán izgalmas a sztori...
Jó olvasást!

Puszii
hullócsillag




-         Hogy mit csinál Naomi?! – ugrik meg ültében Paris.

A kocsi teteje fájdalmas közelségbe kerül, de Paris szinte észre sem veszi, egyre csak folytatja az aggodalmaskodást.

-         Nyugi már, szivi! Ha láttál volna életedben luxusribancot, tudnád, hogy nincs mitől félned – hűti le Iza.
-         Iza, ha ilyen szavakat használsz Adam előtt, ne csodálkozz, hogy eltanulja – szól közbe Naomi, morcosan taszigálva lába alatt túl sok méteres uszályát. – Mázli, hogy nem abroncsos ez a gönc!

A hátsó taktus taktikusan visszafojtja hirtelen jókedvét, de Iza nem ilyen gyakorlott, és kitör belőle a nevetés.

-         Menjünk már, Iza! – morgolódik tovább Naomi, miközben az ülés alá tapossa ruháját.
-         Vigyázhatnál rá egy kicsit jobban – pislog Iza , majd a gázra lép.

A csiga tempót lajhárra cseréli. Paris fejében megfordul, hogy talán az alvó Adam miatt teszi, de Iza lapos pillantásaiból, melyeket Naomi ruhájára vet minden második másodpercben, végül mégsem erre következtet.


***


Hosszadalmas töprengés után végül belátja, hogy nem hívhatja fel. Először is, mert nem akar piócának tűnni. Másodszor, mert tiszta idiótán hangzana, hogy: „Hé, Brian! Itt Querida!” (Jó ég, emlékszik még egyáltalán, hogy meghívta?) „Tudod, elhívtál arra a bulira. Még nem döntöttem el egészen biztosan, hogy megyek-e...” ( Édes istenem, mekkora kamu!) „...de mikor és hol is lesz?” Frászkarikát!

A harmadik és egyben legfontosabb ok, amiért biztosan nem fogja felhívni Briant, hogy meg sem adta a számát. Nagyszerű. Téma lezárva. Esetleg, ha holnap is összefutnak, megkérdezhetné áll-e még a meghívás - töpreng el.

A cipője töri a lábát, a táskája túl nehéz, az építkezési gödrök pedig túl mélyek ahhoz, hogy ne lásson minden tahó munkás a szoknyája alá. Jóval lassabban sétál, mint reggel. Nincs is kedve hazamenni. Úgy volt, hogy Parisszel tölti a délutánt, de Izának hála füstbe ment a tervük. Most van kerek öt órája a szokásos aznap esti ceremóniáig. A kedvenc sorozata csak este kilenckor kezdődik. Ha lenne mit ünnepelnie, elmenne vásárolni, vagy beülne egy italra valahová. Még az sem érdekelné, hogy egyedül van. De így, hogy reggel újra leépítették...
Két sarokkal, és egy tucat utcalánnyal odébb mégis úgy határoz, hogy benéz a kedvenc bárjába. Egy italt megérdemel. Kárpótlásként.


***


Tíz perccel később elbúcsúznak Claire-től, és síri csendben folytatják az utat, egészen újabb két percig.

-         Piszok kis mázlista ez a Claire! – intézi szavait Iza Naomihoz.
-         Már miért lenne az? Baromi unalmas lehet minden reggel arra ébredni, hogy Ritchie csibe már megint ott liheg a nyakadban. Ráadásul a srác tök csóró. Ha Claire nem tartaná el, tuti valamelyik gyorsétteremben törölgetné a tányérokat.

Paris értetlenül vonja fel a szemöldökét.

-         De Ritch fotós, nem?
-         Ja. Az. És? – fordul hátra flegmán Naomi. – Naiv vagy, kicsi Paris! New Yorkban hiába vagy fotós, ha nincs pénzed kitörölheted a képeiddel a se...
-         Naomi! – int szemeivel Paris Adam felé.
-         Hé, nem én vagyok itt a szutykos szájú! A múltkor Izát kerestem telefonon, és Adam vette fel. Tudod, mit mondott? –pislog Naomi kérdőn a hátul zötykölődők felé. – Azt, hogy: „Akkor dugd fel magadnak a millióidat!” – és lecsapta. Bemutatkozni sem volt időm.

Iza halkan felszisszen.

-         Azt hiszem én vagyok a ludas.
-         Nane! Tényleg te? – kérdez vissza Naomi cinikusan.
-         Szóval azt mondod, Ritch sehol sem lenne Claire nélkül? – vágja el a vitát Paris. – De azért jó fej, nem?
-         Ágyba viszi neki a reggelit, szivi! – jelenti ki Iza, mintha ezzel meg is válaszolná a kérdést.
-         Elég jó fizut kap érte – gúnyolódik Naomi. – Ennyiért én is ágyba vinném még a fürdővizet is... Most mi van? Megoldanám... ha csóró lennék! – teszi hozzá gyorsan.
-         Szerintem Ritch is biztosan megoldaná valahogyan ezt a fotó dolgot. Annyi az újság New Yorkban – jelenti ki jóhiszeműen Paris.
-         Ja, mer’ aztán rengeteg menő újság kapkod ám a természetfotókért – világosítja fel Naomi Parist.
-         Akkor is cuki a pasas – ragaszkodik Iza a véleményéhez ellenkezést nem tűrőn.
-         Hah... persze! Ha annyi ideje nem szexeltem volna, mint te, én is rákacsintanék, még a felmosórongyra is – élcelődik Naomi, mire Iza a fékre tapos, és kirántva az anyósülés alól a kilóméteres uszályt, beborítja vele a hápogva kapálózó Naomit.


***


Beül a kis hangulatos bisztróba, és rendel egy pezsgőt. Ünnepi ital az ünnepi alkalomhoz! – grimaszol, majd leöblíti a torkában gyülemlő keserűséget. Percekkel később azon kapja magát, hogy már a harmadik pohár fenekét is kellően szemügyre vette, és szélesen mosolyog az egyik pultos srácra, aki ennek eredménye képpen elrontja a megkezdett mutatványt, és széttör egy teli üveg töményet. Ezt neked Brian! – gondolja, majd zavarában inkább elfordul, és ujjával körözni kezd a pohár szélén, mígnem beleszédül. Máris berúgott volna? Biztosan azért, mert alig evett. Fáradtnak kellene lennie a tegnapi kimaradása után, de úgy érzi tele van energiával. Ezzel a gondolattal szépen lebukik a pultra és álomba merül.

Kissé kótyagos fejjel riad fel, amikor a pultos lány elveszi az asztalról a poharát és a hamutartót, és figyelemre sem méltatva Queridát, végighúzza a pulton a nedves törlőkendőt. Ez aztán a figyelmesség, mondhatom!

Lassan felemelkedik és az ajtóig imbolyog. Odakint már lehúlt a levegő, ami jó hatással van zavaros tekintetére és bizonytalan járására. Pár perc alatt kijózanodik annyira, hogy ne akarjon átslisszanni egy-egy járókelő megduplázódott szellemképe közt. Amikor a fogai fázni kezdenek, és rájön, hogy még mindig mosolyog, magyarázatot nyer az emberek vizslató tekintete is. Ahogy a levegő egyre hűti, eszébe jut, hogy semmi oka a vidámságra.

Mérgesen rúg egyet az útpadkán heverő üdítős dobozba, mire a szandálja méterekkel odébb landol az úttesten. Kínjában a járda szélére rogy, és hangtalanul kacagva a tenyerébe temeti arcát. Nem óvodás már, hogy a kocsik elé ugorjon, bár errefelé nem nagy a forgalom. Már úgyis szar volt az a pánt – gondolja, majd nagyot sóhajtva nekilendül, hogy felálljon. Félúton valami keménybe ütközik, és mire észhez tér, újra a járdán csücsül, tenyerét immár a homlokára szorítva. Mostmár nem csak a melósok láthatják a bugyiját, hanem a hatodik emeleten virágokat öntöző nénike is.

Pillantása megütközik két lábszáron, felfut a csípőig és elidőzik kicsit az övcsaton. Kár, hogy nem háttal áll, kalandozik el egy pillanatra, majd megrázkódik és zavartan köhécselve guggolásig tornázza magát. Csak ekkor veszi szemügyre az övet viselő felsőtestet is.

Egy ilyen hajszálcsíkos öltönyben még a nagyapám is jól mutatna! - korholja magát, amiért az elegáns öltözék láttán megremeg a térde. Végül tekintete megállapodik a pasas arcán. Sötét szemek, sötét haj, passzol a sötét öltönyhöz. Arcán másnapos borosta, pupilláin pajkos fény remeg, mosolyog. Sötét tónusú bőréből kiragyoknak hófehér fogai. Egészen kedvére való. Hosszú, arisztokrata ujjai közt ott raboskodik a halálra ítélt szandál, és egy női táska. Querida csalódott pillantással méregeti. Kár, hogy meleg.

-         Tessék. Ezt a bárban hagytad – nyújtja felé a srác a táskát is.
-         Ööö... kösz – kuncog a megkönnyebbüléstől Querida. – Hogy én milyen hülye vagyok! – közli hangosan is az önmagának szánt megállapítást.

Miután rájön, hogy a szandál pántja menthetetlen, lekapja a másikat is, és meglehetősen koncentrált léptekkel indul el, amerre a hazafelét sejti.

-         Ne kísérjelek el?

Querida vigyorogva fordul vissza. Élvezi a figyelmet, és magában megjegyzi, hogy szívesen élvezné a pasas társaságát is.

-         Kösz, boldogulok – szól vissza, de tudja, hogy a srác nem hagyja annyiban.
-         Ki is rúghattak volna miattad. Ennyi csak jár nekem! – jegyzi meg incselkedve, míg nyelvét végigfuttatja a szája szélén.

Querida töprengve torpan meg a fiútól néhány méterre, és meztelen lábait fixírozva esik gondolkodóba.

-         Legalább hadd hívjak egy taxit. Még elvágod a lábad – mosolyog az idegen, de Querida még mindig a földre meredve áll.

Eszébe jut, Brian hogy átejtette. Még dolgozik benne a pezsgő, így csalódottságát mintha nagyító alatt szemlélné. Az italosok harciasságával bosszút esküszik. Azért is flörtölni fog ezzel a pasassal! Hiszen nem ígért semmit. Fülében mégis nászi indulót tülköl New York összes taxija. Gyorsan ágyba kell kerülnie! A gondolat közben a srácra emeli tekintetét, és érzi, ahogy arcát elönti a pír.

-         Ez életem legszerencséstlenebb napja – közli botladozó nyelvvel.
-         Szerencséstlenebb? – kérdez vissza az idegen nevetve.
-         Igen. Ha nem történt volna ennyi szar dolog, ez lenne a legszerencsésebb. Ha nem történt volna ennyi jó dolog, ez lenne a legszerencsétlenebb – kuncogta, és hagyta, hogy a srác elvegye a táskáját és a cipőjét.


***


Adam a szobájában durmolt, míg a többiek Parist tökéletesítgették. Iza beleparancsolta a „helyes kis lilába”, és a körmeit lakkozta, míg Naomi a sminkjével és a hajával volt elfoglalva.

-         Iza, csak egyet árulj el nekem! Akármiben nyitok is ajtót reggel, te akkor is elrángatsz vásárolni, ugye?
-         Maradj veszteg, Paris, különben kezdhetem elölről! – sopánkodik Naomi, próbálva egyenes vonalat húzni a szempillák tövébe.
-         Ezzel nem vitatkozom, szivi – vallja be az őszintét Iza.
-         Gondoltam – fújtat Paris mérgesen.

Már nagyon unja a cicomát, és hogy még mindig nem tudja, hová mennek és miért ez a felhajtás. A ruhája egyszerű, de luxust sugárzó, a sminkje természetes, az egész megjelenés olyan, mint egy kirakati baba. Querida valószínűleg sikongatva ugrálná körül, ha meglátná, és rögtön be akarná szervezni az újsághoz, egy illusztrációs anyag fotózására. Tökéletes úrinő látszatát kelti.

-         Készen vagy! – csapja össze a tenyerét Naomi, és a tükör felé fordítja Parist.

Hazudna, ha azt mondaná ronda, de nem rajong a látványért. Az üveg túloldaláról egy sápatag, hideg szépség pillog vissza rá. Ha szembe jönne magával az utcán, biztosan azt gondolná, dúsgazdag, gyermektelen, boldogtalan. Talán még azt is, hogy egy lelketlen robot.

Izáék kérésére feláll és eltipeg a nagy tükörig. A magassarkúja idegesítően kopog, de legalább kényelmes. A ruha kicsit szűk. Csodálkozik, hogy le tud ülni benne. A mellei domborodnak, akár a kiscica háta. Odavonzzák majd az összes szabadon legelésző tekintetet, és ez idegesíti. Egy kicsit úgy érzi, mintha meztelenül kellene végigsétálnia New York legforgalmasabb utcáin.

-         Nos? Meg vagy elégedve, szivi? – tapsikol lelkesen Iza.
-         Tökéletes – könyörül meg rajta Paris. – Megyek és felöltöztetem Adamet – indul el az alvó kisfiú kuckója felé.
-         Ácsika, szivi! – ugrik elé óvatosan Iza. – Ülj le! Vigyázz a körmödre, és ne gyűrd össze a ruhádat! Inkább állj!... Igen, ott jó lesz. Majd én összeszedem Adamet.

Azzal eltűnik egy halványkékre festett ajtó mögött. Paris nagyot sóhajtva Naomira néz, de ő a karján haloványan kirajzolódó piros foltokkal szemez. Iza olyan, mint akinek rakétával bélelték a bugyiját, de még ez is elviselhető cserébe azért, hogy néhání órára királynő lehet. Még ha csak jégkirálynő is. Nem telt bele egy percbe, és Iza segítségért kiáltó tekintettel kukucskált ki az ajtófélfa mögül.

-         Merre vannak Adam gatyái?


***


Fáradtan pislog a sarkon bekanyarodó taxi felé. A srác besegíti a kocsiba, majd ő is bepattan mellé az ülésre, és bemondja az előzőleg tisztázott címet. Egy egész kicsit még zajos a feje, de már tiszták a gondolatai.

-         Kösz – fordul az idegen felé. – Már emlékszem rád. Eltörtél egy üveget.
-         Valóban – mosolyodik el a srác is. – Nem is sejted, milyen hipnotikus hatással van a mosolyod az emberekre.

Querida ismét céklaszínt ölt, de úgy tesz, mint aki átsiklik a bók fölött.

-         A bárban nem ez volt rajtad – bök az öltönyre.

Az ujja kidolgozott izmokat tapint az anyag túloldalán, amitől újfent megszédül egy kicsit.

-         Átöltöztem, mielőtt eljöttem. Ez csak egy kis plusz meló. Egyébként fotózom.
-         Értem – bólint Querida, és inkább kibámul az ablakon keresztül, minthogy a fiúra nézzen.
-         Te mivel foglalkozol? – kíváncsiskodik a srác.
-         Egy újságnál dolgozom. Nem rossz – fintorodik el a gondolatra, hogy másnap újra mehet vissza kávét főzni.
-         Az tényleg nem rossz meló. Sok a modell pasi – célozgat az idegen.
-         Valóban. De általában annyi a közös bennünk, hogy a fiúkat szeretjük. Tudod. Divatszakma.

Megcsörren a telefonja, és hosszasan kutat a táskában, mire megtalálja. A telefon nem ír ki számot, mégis felveszi.

-         Haló?
-         Szia, Szöszi! Itt Brian!

Querida vet egy óvatos pillantást utastársára, majd a másik irányba fordul.

-         Heló, Brian! Miújság?
-         Csak gondoltam rákérdezek, hogy jössz-e ma?
-         Ma? Hová? – lepődik meg a kérdésen.
-         Hát a buliba. Tudod, amire hívtalak! – emlékezteti Brian a meghívásra, amit persze esze ágában sem volt elfelejteni, csak éppen nem gondolta, hogy éppen a ma estéről van szó.
-         Nem tudtam, hogy ma lesz – magyarázkodik Querida.
-         Hagytam neked üzenetet a konyhában. Nem kaptad meg?
-         Nem. Bocs, Brian, de hulla vagyok. A ma nem fog menni – pislog az idegen felé, aki megereszt egy győztes mosolyt. – Még csak most tartok haza felé.
-         Rendben. Akkor majd máskor. Szia – hallatszik Brian csalódott hangja a másik oldalról, majd leteszi.

Querida egy pillanatra elmereng, majd visszacsúsztatja a telefont a táskába.

-         Pasi? – kérdezi a srác.
-         Munkatárs – vágja rá Querida, mire az idegen fellélegzik.

Eszébe sem jut kijavítani feltehetően téves gondolatát Brian szexuális irányultságáról. A taxi lassan bekanyarodik a ház elé, majd leparkol.

-         Akkor... még egyszer kösz – fordul a srác felé Querida.
-         Ragaszkodom hozzá, hogy az ajtóig kísérjelek. Még a végén elhagyod a fejedet út közben – viccelődik ő.

Kipattan és kisegíti a kocsiból. Querida éppen, hogy kijózanodott, máris újra szédülni kezd, amikor meglátja az éppen távozó Briant.

-         Azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül megyek – győzködi az idegent.
-         Rendben. Nem erőszakoskodom. Azért remélem, még látjuk egymást. Ha nem bánod...
-         Talán... esetleg... lehet... – habogja Querida, miközben pillantását Brian hátára szegezve azon imádkozik, hogy a fiú hátra ne forduljon.
-         Azért elárulod a nevedet?
-         Querida. Querida Thompson – sóhajtja halkan Querida, miközben gondolatban a falba veri a fejét.

Brian tudat alatt meghallhatta a nevét, vagy ki tudja, de hirtelen hátra pillant a válla felett, és észreveszi a lányt az ismeretlen pasassal.

-         Hát, akkor szia, Querida Thompson – rázza meg a fejét rosszallón az idegen.
-         Szia – köszön el Querida is, és hátat fordít neki.

Nem akar túl gyorsan menni, nehogy a srác azt higgye, menekül előle. Milyen ciki helyzet.

-         Azért megadom a számom – fordul még vissza az idegen, és egy kártyát csúsztat Querida kezébe.

Richard Mean, fotográfus – olvassa Querida a kártyát.

-         Kösz, Richard. Majd hívlak – suttogja még, és elindul a ház felé.
-         Csak Ritch. Mindenki így hív – szól még utána a srác, majd beszáll a kocsiba, és eltűnik.

Querida a táskája pántjával babrál, majd bocsánatkérőn néz fel Brianre, de a fiú már az utca sarkon jár. Csalódottan gyűri egy kukába a Queridának hozott két szál bohókás-sárga virágot.

Querida nagyot sóhajt, majd hirtelen dühösen földhöz vágja a cipője maradékát, és ott hagyja az út közepén. Remek. Tényleg ez élete legszörnyűbb napja. Mostmár biztos, hogy egész éjszaka nem tud majd aludni. Nem tudja miért érez bűntudatot, de nem jó érzés. Meg kell magyaráznia Briannek, ami történt. Minél hamarabb. Vagy inkább hívja fel Ritchie-t? Fogalma sincs.


***


Adam útra készen áll a küszöbön, méretre szabott kis öltönyében. Még csokornyakkendője is van. Egészen úgy fest, mint egy kis karmester – gondolja Paris.

-         Indulás! – adja ki az utasítást Iza.

A kocsiút szótlan izgalommal telik, Parisnek azonban egyre gyanúsabb a dolog. Mire készülhet Iza? Olyasmire, aminek tudatában Paris biztosan nem tartott volna velük, vagy valamire, amit Iza kellemes meglepetésnek szán? Paris tart tőle, hogy az utóbbi sem okozna neki örömöt, tekintve, hogy a kellemesről alkotott elképzelése merőben különbözik Izáétól.

A kocsi negyed óra múlva egy igen patináns épület előtt lassít, majd parkol le.

-         Vacsorára vagyunk hivatalosak. Kérlek egyetek úgy, mintha legalábbis a királyi családdal ebédelnétek, szivi, de legfőként lassan és keveset. És légyszíves Adam, ne gyurmázz a desszerttel! – szól rá a kisfiúra Iza.
-         Mi ez a hely? – kérdez rá Paris, mert már nagyon izgatja, mi lehet ez a fontos esemény.
-         Szeretném, ha Adamet felvennék ide. Ez a legnevesebb magániskola NewYorkban. Csak a legjobbakat veszik fel – közli komoly arccal Iza, mire Paris elsápad.
-         Magániskolába adod Adamet?
-         Igen. Szeretném. Nem tesz jót neki, hogy folyamatosan utazik.

Paris egyre fehérebb arccal áll a hatalmas, díszes kapu előtt. Bentlakásos iskola - jut el a tudatáig.

-         Szóval öt évesen beadod Adamet egy iskolába, ahol idegen emberek közt lesz majd, és még kevesebbet látja az anyját, mint eddig? Szerintem tudod, mi nem tesz jót neki? Az, hogy az anyja annyiba sem veszi, mint egy pár Dior cipőt. Gondolom rám sem lesz szükséged a továbbiakban, de azért még utoljára kihasználod, hogy jól mutatok a gyereked mellett, és emelem az est fényét és Adam bejutási esélyeit! – kel ki magából Paris.

Adam zavartan álldogál mellette és a kezét szorongatja.

-         Hát én ebben nem segédkezem! – jelenti ki haragosan. – Mindig is voltak hülye ötleteid Iza, de ez eddig a legocsmányabb dolog, amit véghezvittél.

Leguggol Adam mellé és puszit nyom az arcára.

-         Remélem mi még azért találkozunk kishaver – kaccsint rá, míg pillái közt kipréselődik egy könnycsepp.
-         Elmész? – kérdezi szomorúan Adam.
-         El. Iza úgy gondolja jobb lesz neked itt – mutat az ódon épületre, majd felpattan, és könnyeit törölgetve elviharzik, hogy találjon egy buszmegállót, ahonnan hazajuthat.

2010. november 24., szerda

3. fejezet - A játék neve: Nincs egy göncöm!

Sziasztok!

Kiszenvedtem a frisset, Queridánk kedvéért, aki ma korán reggel utazik, úgyhogy jó utat neki :)...
Remélem hozzá járulok a jó részéhez, ezzel a nem is olyan rövid résszel :)...
Várom a véleményeket! Van képem Adamről, Claire-ről és Darolyn Hawksról is (akinek megintcsak köszönöm, hogy beleírhattam a történetbe :)) nemsoká felteszem őket, de mostmár alszom, mert hatkor én is kelek...

Puszii
hullócsillag





Tűsarkak százai inognak, csípők ezrei ringnak a széles utca két partja közt, és Paris kezdi a tengeribetegség jeleit produkálni.

- Állj meg! – toppant követelőzőn Iza után. – Tudtad, hogy Adam már harminc kiló?! Nem könnyű ám tartani az iramot egy ilyen kis dagadékkal a nyakamban! – csattan fel, de rögtön meg is bánja.
- Harminc kiló? Kell neked folyton műzlivel tömnöd! Ma úgy sem lesz időnk ebédelni, úgyhogy elkezdhettek koplalni...
- Kezdhetünk?!
- Most mit nézel ilyen rémülten, szivi? Ha bele akarsz férni a ruháidba, ideje lesz gatyába ráznod magad! Itt nem tartanak harmincnégyesnél nagyobb méretet... Szedd a lábad! Még hátra van Gaultier, Dior és Chanel, négyre pedig oda kell érnünk...
- Megtudhatom végre, hogy mégis hová?! – kel ki magából Paris.

Végtére is reggel óta játsza a verseny-málhásszamarat a kitudja miért!

- Ne a szád járjon, szivi! – sürgeti Iza, majd eltűnik egy csicsás üvegajtó mögött.

Paris dühösen fúj egyet, majd felnyalábolja Adamet és Iza nyomába ered.

***

Újra a konyhában ül. Malmozik. Nem soká bírják már az ujjai. Tuti, hogy az unalomtól már a vér is megalvadt az ereiben.

Három Capuccinot, két caramellás Lattét és egy tonhalas szedvicset ( majonézzel, paradicsom karika nélkül) szállított le. Ez a legnagyobb jóindulattal is maximum két óra a munkaidejéből.

A délelőtti spagetti lép be a konyha ajtaján, és kipakol maga elé egy adag gyümölcs salátát.

- Spagetti gyümölcskörettel. Guszta – motyogja maga elé Querida, és fáradtan nevet a saját viccén.
- Mondtál valamit? – mereszt rá döbbent szemeket a spagetti-lány, amitől egészen úgy néz ki, mint az az óriási szemű, éhenkórász kukac egy évekkel ezelőtti kompót reklámban.
- Ó, persze, hogy nem! – legyint a szöszi, aztán hirtelen ötlettől vezérelve hozzáteszi: - Tudtad, hogy egy ilyen nagy adag gyümölcsben milyen sok a kalória?

A spagetti még nagyobb szemeket mereszt, majd leejti a kezében tartott villát. Vet még egy lemondó pillantást a hegyére szúrt banánkarikára, majd mielőtt kivonul, még nagy kegyesen hátraveti:

- Megeheted... Neked már úgyis mindegy...

Querida gunyoros pukedlit vetve lehuppan a lány helyére, és miközben nekilát a gyümölcsöknek, elhatározza, hogy holnaptól csak cérnametéltnek hívja.

- Ez nem volt szép tőled. Szegény Mirandának hangosabban kopogtak a szemei, mint a cipősarka... – toppan be a konyhába Brian.
- Te mindig, mindenhol ott vagy, ugye?
- Lehetséges.
- És mindenkinek tudod a nevét?
- Az miért baj?
- A cipőméretét? – kérdezte ironikusan, és Brian szégyenlős mosolyát látva inkább visszatért lopott ebédjéhez. - Rémes... Kérsz? – nyújtja felé a dobozt, de Brian fintorogva nemet int.
- Jajj, mármint nem ez! Te vagy rémes – helyesbít. - Ezs vinom! – bök a tálka felé, és még egy banánkarikát szuszakol a szájába.
- Kösz, akkor sem. Lopott kaján nem osztozom – húzza a száját a srác.
- Helyezs. Köbb ma’ad nekem... – kacsint Querida egy, a villáján remegő eperre, majd mielőtt bekapná, még kissé habozva megkérdezi: – Kény’eg kövé’ va’ok?

***

A tükör előtt áll. Tizenhatodszorra is sóhajt egy halk feladomot, és a fotelbe veti magát. Pillantása megállapodik az ajtó mellé gyűrt, kacér-piros foltokkal ékes ágyneműn. Újra felmegy benne a pumpa. Feláll, belerúg párat a póruljárt anyaghalomba, majd mint ki dolgát végezte, a gardrób felé veszi az irányt.

Az ajtó melletti kupacra dobja legújabb „nemmegfelelt” blúzát és újra a szekrénybe túr.

- Nem, nem, nem... nem... nem... túl rövid... nem... ujjatlan... átlátszó... dekoltált... Hát ez meg?! Fujj... – fintorodik el egy ősrégi, méregzöld garbó láttán, ami azon nyomban a kupac tetején landol. – Mintha az őskorból maradtál volna itt... nem... nem... – lapozgat tovább elkeseredetten.

Izának is pont ilyenkor kell riadót fújni. Persze, hogy akkor ugrasztja, amikor legszívesebben ajtót sem nyitna senkinek, nemhogy kitegye rajta a lábát. Végül feladja a kutakodást és tárcsáz.

– Claire? Szükségem van rád!... Igen, azonnal, most, ebben a szent minutumban!... Igen, ez valóban azt jelenti, hogy nem ér rá!

***

Három hosszú órával és két - mérteit tekintve hangyamicsodányi - bolttal később, igencsak felfokozott idegállapotban lépdelnek egymás mellett és nyakában.

- Nem hiszem el, hogy nem találunk neked semmit! Igazán lehetetlen vagy, szivi! – jegyzi meg Iza hamis elégedetlenkedéssel és apró mosollyal a szája szélén.
- Ez itt semmi? – emel a magasba Paris egy kiskamionnyi ajándékzacskót.

Adam a tériszonyosok kitartásával kapaszkodik a már egyébként is háromszorosára nyúlt pulcsi nyakában. Parisnek nem tűnik fel a levegő hiánya, a zacskók egyensúlyozása mellett már nem igazán marad energiája ilyesmire is odafigyelni.

Végre elérnek az utolsó bolthoz, és amint az ajtó nyílik, Parisbe beleszorul a szusz. Vagyis belészorult volna, ha nem lett volna már egyébként is beszorulva. Így hirtelen ráeszmélve az oxigénhiány kellemetlen voltára, földre dobja a csomagokat és köhécselve, csapkodva lefejti Adam ujjacskáit a nyakáról.

- Ide én be nem hullajtom, még a hajam szálát se! – veti meg lábát a bolt előtt, és a nyomaték kedvéért csípőre vágja a kezét.

Adam ijedten imbolyogva kap valami kapaszkodó után. Paris némán sikítva tűri, amint kitépi a fülbevalóját. Iza csodálkozva pislog párat, mielőtt magához tér.

- Nem kívánság műsor, szivi! Vedd úgy, hogy ez is a munkád része!
- Nem halunk bele, ha ezt az egyet kihagyjuk! A Chanel a rémálmom! – viszakozik Paris, és közben felrémlik előtte az a borzalmas, halványkék ruha.

Sejtette, hogy egyszer utóléri.

- Chanel a designerek közt a csokitorta, szivi! Leszel szives összeszedni a cumódat és betornázni a formás kis fenekedet a boltba, különben levonom az eddigieket a jövő havi fizudból!
- Én ugyan nem kértem belőlük! Minek ennyi gönc? Vehetnénk inkább egy működő mikrót...
- A mikró nem öltöztet! Fontos helyre megyünk, úgyhogy ne totojázz! Befelé! – szegezi az ajtóra mutatóujját Iza, Paris pedig követi az irányt.

Azt már meg sem kérdezi, hová mennek. Úgysem kapna választ.

***

- Szóval Manhattan.
- Manhattan. Talán baj?
- Nem. Nem éppen – ránt egyet a vállán Querida, mielőtt eltűnteti az utolsó szem epret.
- Nem éppen? Miért, te hol laksz?
- Az titok... Most mi van? Nem adom oda a címemet akárkinek – húzza fel a szemöldökét, mire Brian, mint holmi tükörkép követi.
- Úgy nézek ki, mint egy bűnöző?
- Ha már itt tartunk, most inkább úgy nézel, mint egy pedofil.
- Miért, hány évesnek nézel?!
- Ne nézz rám így, megijedek...
- Hű... te aztán nem vagy semmi! Meg akartalak kérdezni, nem jönnél-e el egy barátom huszonötödik születésnapjára, de tekintve az elmúlt öt percet, kétlem, hogy ...
- A barátod még véletlenül sem magas, kócos-barna és kotnyeles, ugye?
- És pedofil – teszi hozzá Brian, mire csodák-csodája a szöszi elmosolyodik.
- Pont az esetem – incselkedik.
- Kávé! – hajol ki Cérnametélt kisasszony egy az ajtófélfát keretező pókháló mögül.
- Viszem – pattan fel Querida bosszúsan.
- Akkor?
- Még meglátom – kacsint a lány, és követi a békésen szálldogáló pókhálót.

***

„I know I will stay alive
I've got all my life to live
I've got all my love to give
and I'll survive
I will survive...”

A konyhában áll, és egy szál fehérneműben kornyikál egy kristálypohár talpába. Csodálatos módon még egyben van. A csengetésre összerezzen, és egy gombnyomással lejjebb tekeri a hangerőt.

- Végre! – tárja ki az ajtót. - Azt hittem már sosem érsz ide! Már majdnem feladtam...
- Van nálad valaki? – néz végig gyanakodva nővére majdnem csupasz valóján Claire.
- Hová gondolsz?! – játsza az értetlent Naomi.
- Jó ég! Mint aki csirkét boncolt! – akad meg a lány szeme a kezein.
- Jól van hugi, elég lesz a bámészkodásból... Hoztad?
- Tádámm! – lobogtat meg egy táskát Claire, és a háló felé veszi az irányt. – Szigorúan áttetszetlen, hosszú ujjú, garbós és... és ennyi – töpreng el egy pillanatra. – Neked nincs téli holmid?
- Nyáron?
- Hát, gondoltam a téli is ott van valahol a szekrényedben.
- Nincs, Claire. A téli cuccaim tavasszal a rászorulóknál landolnak.
- Sokat érnek a temérdek overall-lal tavasszal...
- Nem hordok overallt! – háborodik fel a feltételezésen Naomi.
- Pedig most jól jönne – provokálja tovább a húg, cserébe pedig egy acetontól bűzlő párnahuzat landol a fején. – Hé, állj le vagy megyek, és viszem ezt is! – húz elő egy zacskót a táskából.
- Ezer hála! – kap utána mohón Naomi, és kicsomagolja a nejlonba csavart anyagot. – EZ... ITT... RÓZSASZÍN?!

Claire értetlenkedve mered nővére hullafehér arcára, majd hátrahőköl, amikor - akárcsak egy jelzőlámpa - zöldre vált.

- Mi van? – kérdezi értetlenül.
- Tudod, hogy utálom a rózsaszínt! Mindig is utáltam a rózsaszínt – kesereg, majd levágja a hússzín garbót a selejt kupac tetejére.
- És ez? – szúrja ki a száműzött méregzöldet Claire.
- Hozzá ne nyúlj! – parancsol rá rémülten Naomi. – Inkább megyek és addig súrolom magam, amíg a bőröm is lekopik.
- Kesztyű? – veti fel Clarie, de nővére pillantását látva a sálat, mint opciót inkább megtartja magának, és a továbbiakban csendben marad.

***

Paris csodálkozva forgolódik a tükör előtt. Ez a nadrágkosztüm egész csinos. Talán még fel is venné.

Amint beléptek a boltba, úrrá lett rajta a pánik, de mint rájött, szerencsére ezen a nyáron nem divat a kék, így hamar lenyugodott. Még nem jött el a rémálmok ideje.

- Paris! – hallja kintről, és unottan sóhajt.
- Igen?
- Ide kérettem neked azt a helyes kis lilát, és a fekete kosztümkabátot is.
- Nem kell – lép ki a francia fal mögül. – Ezt választom.
- Ezt? – néz rá Iza, mint valami tökkelütöttre. – Most komolyan, hová készülsz, szivi? Nagyi-vacsira? – gúnyolódik.
- Most miért? – kenődik el Paris. – Szerintem csinos.
- Persze, rajtad minden csinos, de ezt a göncöt te dobod fel, szivi! Próbáld fel ezt! – nyomja a kezébe a lila selyemruhát.
- Rendben – törődik bele Paris. – De ezt is szeretném! – fűzi hozzá lágyan.
- Tudod mit? Megkapod, ha ma minden a terv szerint alakul – ígéri Iza.

Húsz perccel később újabb szatyrokkal terebélyesedve, és egy újabb névjegykártya érdektelen tulajdonosaként Paris – nyakában Adammel – és Iza – nyakában egy vadonatúj kőberakásos fehérarany lánccal – kilépnek a Mennyország kapuján.

- Hála Istennek! – vet keresztet Paris.
- Jajj, ne játszd nekem a mártírt, szivi! Mindenhol az egekbe növelték az egódat!
- Nem mindenkinek lételeme az ajnározás – vág vissza Paris sértődötten.
- Nem vagy egészen ép, az biztos... Hány kártyát kaptál ma? – kíváncsiskodik Iza.
- Nem számoltam – rántja meg a vállát Paris, majd előhúzza a köteg névjegyet a nadrágzsebéből és a legközelebbi kukába ejti őket.
- Mit csinálsz?! Megőrültél? Gaultier, Dior és Herrera is! Egy sem maradt?
- Ha ennyire oda vagy, menj és kukázd ki! Elegem van ebből a felhajtásból!
- Na jó, szivi! Nem vagy ép, de te tudod... Én többet nem izgatom magam miattad, de ne hidd, hogy egy lépést is teszek érted, ha arra kerül a sor... ha esetleg szükséged lesz egy ajánlásra...
- Ne is izgasd magad! Nem lesz rá szükségem...

***

- Hé, heló, itt Querida! – szól bele izgatottan a telefonba.
- Szia!
- Lenne egy oltári nagy kérésem...
- Halljuk... ma már nem érhet meglepetés...
- Szóval egy srác... elhívott egy buliba... nekem meg fogalmam sincs, mit vegyek fel... mellesleg jó lenne, ha eljönnél velem...
- Várj egy kicsit!... Adam! Hagyd békén azt a fülbevalót, vagy esküszöm egész éjjel ijesztgetni foglak!... Itt vagyok. Szóval?
- Szóval eljössz?
- Mikor?
- Hú... ezt elfelejtettem megkérdezni...
- Zseni vagy! Meg sem lepődöm...
- ... és Paris... nem tudnál kölcsönözni nekem valami jó kis göncöt Izától?
- Ne félj, drágám! Most kaptam egy egész hadseregnyire valót. Az egyikben úgy nézek ki mint egy saláta, a másikban, mint egy albínó karfiol. Melyiket szeretnéd?
- Nem vicces...
- Szerintem sem, de Iza szerint: „TÖKÉLETES!” – artikulálja Iza-hangon.
- Találd ki az időpontot és megbeszéljük. Most mennem kell. Még tart a kínzó körút...
- Oké. Puszilom Adamet! Délután hívlak!
- Oké. Szia – teszi le Paris a telefont.
- Szia – köszön el Querida is, és néma örömtáncot jár a majdnem üres konyhában.

***

- Segíts! - rimánkodik Naomi, és átadja húgának a dörzsit.
- Tiszta piros leszel ettől az izétől – tájékoztatja Claire, de folytatja a suvickolást. – Nem akarlak kiábrándítani, de a bal könyöködig olyan vagy...
- Nem kértem kommentárt! Pucolj, vagy pucolj el!
- Jól van, bocs...

Naomi kétségbeesésében már azon törte a fejét, hogy tényleg kesztyűt és sálat vesz. A karján és füle alatt virító piros maszatok igen makacsul ragaszkodtak karjához és füle aljához. Tudta, hogy nem kellett volna egyedül nekiállnia a takarításnak. Mindennek az a hülye szivacs az oka!

Csengetnek.

- Francba! Máris ennyi az idő? – pánikol Naomi. – Claire, kérlek engedd be Izát!
- Helló, szivi! – hallatszik kintről, majd két kíváncsi szempár lesekedik be a résnyire nyitott ajtón.
- Anyám borogass! – kiáltja el magát Iza. – Mint egy ropogósra sütött...
- Kuss! Én is tudom, nem kell a kommentár... Inkább segíts! – kéri Naomi sírásra görbülő szájjal. – Ma este randim lett volna...
- Nem úgy volt, hogy csajos estét tartunk?
- Ha van mit ünnepelni... de igen... de utána...
- Jut eszembe: milyen volt a tegnap estéd? – kacsint Iza, de Naomi csak még jobban elszontyolodik.
- Valószínűleg az volt az utolsó du... köhm... Így nem mehetek utcára!!
- Nyugi, szivi! Egyszerű, mint az egyszer egy...
- Valóban? Világosíts fel kérlek, mert halálra dörzsölöm magam – nyújtja fel startra készen a dörzsit.
- Megvan még az a gyönyörű Christian Lacroix estélyid, amihez kesztyű is van?

***

Nem hisz a szemének. Mindig tudta, hogy a csaj nem normális, de hogy így közlekedjen fényes nappal, az már mégiscsak túlzás.

Naomi Tendls - Iza és Claire kíséretében - kilép a kapun, és a kocsi felé veszi az irányt. Néhányszor rálép a ruha aljára és hasraesik, de útközben elkapják. Majd vállig érő kesztyűket és kecses, hosszú nyakát körüllobogó selyem sálat visel kiegészítőként.

- Helló, Paris! Szia, Adam! – köszön hátra Naomi, majd betornázza magát az anyósülésre, és maga alá gyűri mind a nyolc méternyi uszályát.
- Szia! Fázol? – kérdezi jóindulatúan, de Naomi csak horkan egyet.
- Szerintem hagyd az oroszlánt sütkérezni anélkül, hogy szóvátennéd, bogáncsos a bundája... – huppan be a másik oldalról Claire is Adam mellé.
- Hol az oroszlán? – ásítja Adam, és elnyúlik Paris ölében.
- Feltételezem az állatkertbe megyünk, ugye Iza? – kérdezi ő szarkasztikusan.
- Tényleg, Iza? – pattannak fel a kisfiú szemei.
- Beszélsz hülyeségeket, szivi! Nem kincsem, nem oda. Valami sokkal jobb helyre.
- Mikor tudhatjuk meg végre?
- Majd, ha Naomi luxusprostit faragott belőled. Ugye, szivi?...

2010. október 11., hétfő

2. fejezet - A játék neve: Másnap

Sziasztok!!


Megjött végre a folytatás, és nem ígérek semmit, de talán belerázódom mostmár ebbe is ;)...
Tudom, késtem kicsit, de megint szarakodik a netem, szóval: Jó olvasást!
És ha nem pofátlanság ilyet kérni, ennyi kihagyás után: jelezzétek légyszi, hogy, s mint tetszett! :$ :)...


Puszii
hullócsillag





Hiába szugerálja, Iza tűsarka olyan biztosan áll, akár a beton. Táskája pedig, minek súlya immár az ő vállát húzza, olyan nehéz, akár a beton.
Másik vállába Adam csimpaszkodik, és ha lenne harmadik keze, Iza bizonyára arra is kitalálna valamit.

Az úttest csendesen hullámzik a déli napsütésben. Az őt körülvevő kétszáz fokos pára, mint egy dundi, rózsaszín polip fonja körül csápjaival. Úgy érzi, menten összeesik, ha nem szabadulhat meg a plusz száz kilótól, de Iza sebessége egy mozgássérült csigáéval vetekedik.

- Francba! – kiált fel az említett, és ő már éppen felsikoltana örömében, látva, ahogy a kocsikulcs eltűnik egy csatornafedél rácsai közt, de az óriási kulcstartóval szemben túl kicsinek bizonyul a rés.
- Francba... – sóhajt lemondóan, és beülteti Adamet a gyerekülésbe.

Amikor egy szép nő sétál végig az utcán, dudálnak a kocsik. De miért dudálnak, ha a szép nő kocsiban ül, és nem is látszik belőle semmi?
Iza éppen úgy vezet, mint ahogyan tipeg.

„A Titanic gyorsabban süllyed” – gondolja Paris, letörölgetve homlokáról a milliomodik izzadságcseppet is.

Nem. A légkondinak köszönhetően, már nincsen melege. Egyszerűen belefáradt Iza gondolatmentének követésébe. Amilyen lassan haladnak az úton, kétszer olyan gyorsan járnak a tökéletesre hidratált ajkak.

„Át kellene csoportosítani az energiákat” - gondolja magában Paris.

- Hidd el, szivi! Annak a kis fruskának nem jósolok többet fél évnél, és úgy tűnik el, akár a novemberi hó...
- Ühümm...
- Nyom nélkül!...
- Te, Iza, pontosan hová is megyünk?
- Már most elég rosszul áll a szénája. Tegnap is... Greg észre sem veszi, ha el nem dobja azt a poharat...
- Azt a poharat...
- ...milyen átlátszó próbálkozás...
- ...te verted ki a kezéből.
- Hogy én? Dehogy, szivi! Csak kicsit ügyetlen szegénykém – kacag fel Iza. – Ha láttad volna...
- Láttam.
- ...az arca mellett egészen színtelennek tűnt az a vörös lobonca.
- Ki vörös lobonza? – kapcsolódik be hirtelen Adam is a beszélgetésbe.
- Lobonca, szívem.
- És az milyen?
- Olyan, mint a néni haja a hűtőn.
- Néni? – dermed meg Paris, feltételezve, hogy rosszul hallott.

Hiszen, ha Audrey néni, akkor minek is nevezzük Izát?...

- Miért talán bácsi? – kérdez vissza Iza.

...De ebbe most inkább nem megy bele.

- Nem bácsi. Cicije van – világosítja fel őket Adam.

Iza kezében egy pillanatra megremeg a kormány.

- Csitt, Adam! – szisszen rá a kisfiúra Paris.
- Szerintem szép – kontrázik rá Adam.
- Szerintem meg tömd be valamivel a száját! – szól hátra ingerülten Iza, és éppen hogy elkerül egy frontális ütközést a sarki lámpaoszloppal.

Ezzel felkerül a pont az i-re, s egy pillanat alatt csend lesz. Mintha gyorsabban is haladnának.

***

Már a hatodik kávét főzi, és közben hatalmasakat ásít. Hogy is szól a mondás? Aki legény éjszaka, ásítozik nappal? Itt valami nem stimmel, de mire rájönne, mi nem, elaludna, úgyhogy nem töpreng soká.

Megint házon kívül töltötte az éjszakát, és mint mindig, most sem bánta meg, bár a feje kissé kótyagos. A pasik etetik, itatják, ruhát vesznek neki és méregdrága kocsikon furikázzák. Nem is érti, minek neki egy ekkora lakás, ha nem is lakik benne. Merthogy leginkább csak átöltözni jár haza. No meg kávézni. És aludni.

Körbenéz a hófehér, tágas konyhában, majd lezuttyan az egyik bárszékre. Hiába, még mindig nem tanulta meg hatékonyan beosztani az alvásra jutó idejét. Főleg ilyenkor nem, amikor nem egyedül alszik.

„Alszom?!” – kuncog magában, majd egy kortyra felhajtja a csésze kávét. – „Ha minden nap ennyit aludnék, már rég lepedővel takargathatnám a karikáimat.”

Köntöse zsebéből előkap egy papírzsebkendő méreteivel versengő mobiltelefont, és pötyögni kezd. Nem csalódott. A tegnap esti pasas máris addolta az összes közösségi oldalon. Ő a hatodik a héten, aki visszaigazolásra vár. De már megtanulta a leckét. Ha valakit visszajelöl, az üzenőfalon hagyott pajzán üzenetekből két perc múlva már az egész világ tudni fogja, hová tűnt Naomi Tendls előző este. Ráér a hétvégén, addig is hadd rágják tövig a hajukat.

Leteszi a telefont, lerúgja a papucsát és ledől az ágyra. Élvezi a hideg selyem simogatását, és laposakat pislog. Hiába a kávé. Elhagyhatná már ezt a rossz szokását. Inkább körmöt kéne rágnia, aközben nem lehet elaludni. A körmökről eszébe jut, hogy ki kellene festeni őket. Kitapogatja a kis üvegcsét a hófehérre mázolt, kézzel faragott, rózsafa éjjeliszekrény tetején, felkuporodik az ágyra, és ráérősen festegetni kezdi a lábkörmeit.

***

New York egyik legforgalmasabb utcáján rohan, kerülgetve a munkába igyekvő embereket.

„Hihetetlen, hogy van aki még ilyenkor is ilyen ráérősen sétafikál. A new yorkiak olyanok, mint a robotok” – állapítja meg magában, miközben mind a hat tömött szatyrával megpróbál átpréselődni egy hippi fazon és egy lámpaoszlop közt.

Túl későn jön rá, többek közt arra, hogy a fazon egy nő, másrészt, ami fontosabb, hogy pont azt az oszlopot nézte ki segítségül a gravitáció ellen, ahol ő át akart suhanni.

- Ó, nem, nem, nem! Az Isten nyilát! – szentségel, amikor néhány szatyor hátramarad a karambolban, szerteszórva tartalmát a mindenkin és mindenen keresztül gázoló talpak közt. – B*sszameg, b*sszameg, b*sszameg!... – kapkod a száz felé guruló holmik után, majd felpattan és kissé megviselt állapotban tovább siet.

Néhányszor megtorpan, helyére piszkálja a hamis gucci bokapántját, és tovább szalad. Páran megnézik maguknak, legtöbben észre sem veszik, de már megszokta. Querida Thompson, szürkébb és szegényebb, mint a templom egere, még ha szivárványt is húz a fejére.

Keresztül rohan egy forgóajtón, majd kilépve a liftből, beesik egy másikon.

- Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Nagyon sajnálom, sosem fordult még elő, és ígérem...
- A modellek már megérkeztek, a sminkes megunta a várakozást, és a büfébe ment reggelizni a fodrásszal, természetesen az én számlámra. A fotós pedig már el is ment, egy következő fotózásra – közli vele szárazon a newyorki nők bibliájának nagyasszonya. – Az első délelőtti interjúalanyunk tíz perce itt van, és maga annyit tud mondani, hogy nagyon sajnálja? – emeli fel végre tekintetét az asztalán tornyosuló iratokból.

„Halálra idegesít a nyugalma. Legalább ordítana!” – gondolja magában Querida, míg pillantását szégyenlősen a cipője orrára szegezi.

- Én...
- Meghozta, amit kértem?
- Igen, itt vannak... majdnem mind...
- Majdnem?! – húzza fel a szemöldökét a nő, mire ő remegni kezd, mint a nyárfalevél.
- Történt egy kis baleset útközben. Nem tudtam mindent megmenteni – nyögi ki, és miközben letöröli homlokáról az odaképzelt izzadságcseppeket, azon imádkozik, csak ne tegye végleg feketelistára ez a hárpia.
- Rendben – fekteti le kezét az asztalra, jelentősségteljes pillantást vetve a lányra, ami sosem jelentett jót. – A szatyrokat leviszi a műterembe, utána mehet vissza kávét főzni. Ha a hónap végéig egyszer sem hibázik, talán magára bízhatom a lótifuti szerepét is.

Darolyn Hawks - a The Fashionist rettegett főnökasszonya - ellenkezést nem tűrőn az ajtó felé pillant, és két láthatatlan kéz már repíti is kifelé őt a teremből.

- Miranda! – hallja még odabentről, mire egy magas barna spagetti tipeg keresztül a maradék önbecsülésén.
- Kösz, szöszi! – veti oda neki a lehető legmegvetőbb mimikával spékelve, majd utánozhatatlan finomsággal húzza be maga után az ajtót, ő mégis úgy érezi, mintha egyenesen az orrára csapták volna.

***

Iza kicsit bizonytalanul bár, de végül egy földalatti parkoló lejáratához kanyarodik, és előveszi a belépésre jogosító VIP-kártyáját.

- Voilá, szivi! A mennyország kulcsa – lebegteti meg a kis műanyag téglalapot, majd egy nyílásba dugja, és már bent is vannak.

A városnak ezt a részét a newyorki nők krémje csak Mennyországnak hívja. A földalatti parkoló a hírességek és topmodellek részére van fenntartva, és belépést csak akkor biztosít, ha a havi költekezésük elér egy havi minimumot.

A széles sétálóutca két oldalán egymást érik a legexkluzívabb divat- és kozmetikai márkák showroomjai és butikjai, ha pedig ’A Nő’ úgy érzi, túlságosan elfáradt a Mennyország caminoját járva, megpihenhet az utca végén sorakozó nívós hotelek valamelyikében.

- Üdv a pokolban – motyogja Paris is, és megadóan sóhajt egy nagyot.

„A ’Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel’ szolgen meglehetősen jól passzolna a kapu fölé” – elmélkedik tovább magában.

- Remélem az a mosoly az elkövetkező órákban is a helyén marad, szivi! – kapja el a pillanatot Iza.
- Nincs mosoly – köti ki Paris durcásan. – Mióta szokás mosolyogni a kínpadon?
- Gúnyolódj csak, de ha megint büfögni tanítod Adamet a próbafülkében, akkor megígérhetem, hogy hátralévő életed minden napján ide hozlak! – fenyegetőzik Iza.
- Azonnal felmondanék...
- Na persze... – hitetlenkedik, majd előkapja táskájából a vizes palackot, és kortyol néhányat. – Ébreszd fel Adamet, aztán indulás! Átváltoztatunk... Nincs apelláta, szivi! – kapja fel a táskát is.
- És megtudhatom, utána mégis hová megyünk? – akadékoskodik Paris, miközben végigsímít Adam haján.
- Annak is eljön az ideje...

***

Egyre hangosodó pittyegésre ébred.

- Jajj, ne! – szörnyed el Naomi, amikor meglátja a paplanon terjengő vörös foltot.

Mintha váratlanul meglepte volna a havija. Remek. Kimenekíti a maradék körömlakkot a tócsa közepéről, de hiába, már rég nem maradt benne semmi. A keze is csupa maszat, a lábára már rá sem mer nézni. A méregdrága, selyem ágyneműhuzatot is dobhatja ki. Persze, hogy az is fehér... volt.

A telefonjáért nyúl, és hálásan gondol az sms feladójára, amiért legalább a hálóingét megmentette a rögtönzött ébresztővel.

„Ördögfajzat a Mennyországban! Ha ezt túléljük, és délután is minden ok lesz, este ünneplünk, szivi!”

Iza. Hát persze.

„Ha nem fulladok bele az ágyamon rögtönzött körömlakk-lavinába, ok.” – pötyögi. – „Meg sem kérdezed, hová tűntem tegnap?” – Küldés.

Vár még pár percet, majd rászánja magát a takarításra. A takarítónő csak holnap után jön. Merre is keresse a felmosót? Minden bizonnyal kénytelen lesz kölcsönkérni egyet.

***

A konyhában ül, térdét az álla alá húzva, és várja, hogy lefőjön a kávé. Remek. Azért küzdött eddig, hogy végre rábízzanak valami mást is ezen és a már megírt cikkek átolvasásán kívül, és rögtön az első akcióját el is szúrja. Remek, remek, remek.

Mindennek az a hülye estély az oka. Nem kellett volna olyan sokáig maradnia. Sosem bírta az éjszakázást. Feláll, hogy csészébe öntse a folyékony koffeint. Már a szagát sem bírja.

Csörög a telefonja. Paris.

„Meghaltam és a Pokolba kerültem! Bocs, de a ma délutánt ismét le kell mondjam. Iza tervez valamit. Még én sem tudom, mit, ne is kérdezd! Remélem túlélem. Milyen volt a tegnap este?”

Keserű mosolyra húzza a száját, majd válaszol.

„Üdv a pokolban! Nem tudom mi bajod a Mennyországgal. Minden nő álma alulról bejutni! Engem most minősítettek vissza kávéfőzővé, szóval szívesen cserélek. Jó, hogy kiöntő nem nőtt még az orrom helyére. Ha más nem, a hétvégén látjuk egymást.”

Zsebre gyűri a mobilt, és nekiveselkedik a kávénak.

- Üdv itthon, Szöszi! Rég láttalak – köszönti Brian, a hatodikról.

„Nem tehet róla, hogy mosolyog, nem tehet róla, hogy mosolyog!” – ismételgeti magában Querida. – „Ő is csak egy robot.”

- Helló, Brian – köszön vissza póker arccal, majd a tálcát egyensúlyozva kikerüli, és hagyja hadd mosolyogjon tovább magában.

2010. május 27., csütörtök

Sziasztok!!


Nyitottam egy újabb blogot
Rím lelő címmel,
ahová a verseimet fogom felcsepegtetni :)...
Igaz, hogy ezt eslősorban magamnak hoztam létre, hogy valahol biztonságban tudhassam őket, de szívesen osztom meg bárkivel, akit érdekel.

Jó olvasgatást!


Puszi;
hullócsillag

2010. május 22., szombat

1. fejezet - Ízlés dolga...


Nos, itt is lenne az első fejezet EGÉSZBEN! :)...
A csillagok mindig váltást jeleznek, mégpedig abban, hogy kit takar az "ő" névmás :)...tehát tulajdon képpen szemszög váltás, de nem úgy, mint az Alteregóban, mert itt mesélő van ;)...
Írjatok kommentet, mi az, ami tetszik, mi az, ami nem!

Jó olvasgatást!
hullócsillag


Rosszat álmodott, nagyon rosszat.

Iza egy borzalmas, halványkék Chanellel üldözte, és azt hajtogatta: „Pucéran nem mehetsz ki, pucéran azért mégsem mehetsz ki!!”

Ő valószínűleg nem így gondolta, mert egy szál fehérneműben rontott ki az utcára. Odakint milliónyi vaku villant, és pár másodpercre rá, amikor már látott is valamit, egy férfi az orra alá tolt egy újságot, címlapon az ő majdnem pucér fenekével.

Felriad. Halkan zihálva a telefonja után nyúl, de nem találja. Álmában száznyolcvan fokos fordulatot vehetett, mert most, hogy felült, a papucsa sincsen a szokott helyen. Megszokta már. Próbálta, hogy fordítva feküdt le este, de nem szerette elalvás előtt a csupasz falat bámulni.

Kellene oda valami kép. Vagy egy óra. Igen, egy óra jól jönne, legalább most is látná mennyi az idő.

Még sötét van. Az a fajta sötét, amiről az ember nem tudja eldönteni, már korán van-e, vagy még csak későn.

Halkan felkel és kitapogatja a papucsát, majd a telefonját. Hajnali három. Még mindig nem tudja eldönteni, korán-e, vagy későn, de hamar túlteszi magát a kérdésen.

Adam csendesen szuszog a takaró alatt. Óvatosan végig simít a selymes, szőke tincseken. Kóvályog egy kicsit, mire kitalál a konyhába, és kitölt magának egy pohár hideg tejet.

Kiskanalat keres, de a szokott helyén, a fiókban nincsen. Elöblít egyet a mosogatóból és belemártja a mézbe. Mindig így csinálja. Meleg tejben elolvad a méz és túl édes lesz. Így pont jó. Mire rosszul lenne tőle, pont elnyalogatja a kanálról, a maradék tejjel pedig gyorsan leöblítheti.

A poharat a mosogatóba teszi, a kanalat még szopogatja egy kicsit. Nem fog tudni visszaaludni.

Kisétál a nappaliba és belesüpped a nagy sárga babzsákfotelbe. Amikor Adam ébren van, mindig elfoglalja, így most kiélvezi a pillanatot.

Ebben a csendben és sötétben még rémisztőbb a szoba üressége. Már több, mint egy éve itt lakik, és még mindig nem sikerült rendesen belaknia ezt a kis lakást.

A fotel mellett, balra egy kis puff, velük szemben egy tévé kapott helyet, előtte egy kis dohányzó asztalka. A sarokban, a fotel háta mögött pedig áll egy kis konyhaasztal két székkel. Hogy minek, azon még nem gondolkozott, de sohasem használta. A tv mellett a bőröndjei, és egy kis polcnyi CD és könyv. CD lejátszója azóta sincsen.

Az apró nappali egybenyílik a még kisebb konyhával. A konyhaszekrény szinte üres. Néhány poháron és tányéron kívül nincs is benne más. A fiókban lapul még evőeszköz, sajtszelő, fakanál és egy kis merőkanál. Konzervnyitója sincs, de úgysem gyakran eszik itthon, és akkor sem fanyalodik konzervkajára.
A csurgatón egy serpenyő és egy kislábas áll, a pulton pedig egy teáskanna, egy doboz müzli, a méz és a jelenleg üres kenyértartó.
A mikró már jó ideje nem működik.

A hűtőben is csak sajt van, margarin, két doboz gyümölcsjoghurt, és a maradék tej. Azt Adam reggel meg is eszi a maradék müzlivel. El kell menjen vásárolni. Az egyetlen dolog, ami mindig tele van, az a mosogató. Nem is érti, hogyan tud ilyen kevés edény, ekkora felfordulást csinálni.
Sosincs ideje takarítani. Vagy, ha ideje lenne, akkor éppen ereje nincs.

Lekászálódik a fotelről és elmászik a „könyvespolcnak” csúfolt kis tákolmányig. Ezek a kis papírhalmok végig kísérték az életét.
A könyvek közül előhúz egy fényképalbumot és lefújja a tetejére képzelt vékony porréteget. Szereti ezt az albumot. Olyan lapozgatni benne, mint egy időutazás.

Hagyja, hogy magától kinyíljon, és már meg sem lepődik.

Az egyik képről tizennyolc éves önmaga mosolyog vissza rá, a másik oldalról pedig egy szőke, kék szemű lány.

„Ásó, kapa, nagyharang! =)
Querida” – áll a kép alján.

Elmosolyodik. Furcsa, de akkor úgy gondolta; Na persze, nagyharang! Fél év és meg sem ismerjük egymást!

De az élet máshogy hozta. Kapcsolatuk kibírta az egyetmista éveket és ide már együtt jöttek szerencsét próbálni, mint a két legkisebb királylány.

Azt hitték könnyű lesz. Csak kinyújtják a kezüket, és az emberek pakolják is bele a névjegykártyáikat. Aztán teltek a napok, a hetek, és ők még mindig egy hostelben laktak, az egész életük elfért egy kisebb bőröndben, és a vésztartalékuk csak fogyott és fogyott.

Akkoriban jött rá, hogy a névjegykártyák nem potyognak csak úgy, a semmiből, ahogyan a pénz sem.

Sokszor kapott gusztustalan ajánlatokat, és ilyenkor mindig megfogadta, hogy a következőnél hazautaznak. A férfiak mindig potenciális áldozatot láttak benne, a nők pedig vetélytársat, így vagy azért nem vették fel, mert nem volt elég bevállalós, vagy azért, mert veszélyesen szépnek találták.

Azelőtt sosem hordott feltűnő ruhákat, mélyen dekoltált felsőt, vagy magassarkút, hátha így kevésbé feltűnő. Nem szeretett strandra járni sem, mert feszélyezve érezte magát, és amúgy is könnyen leégett.

Aztán egy nap Querida kijelentette, hogy másnap divatbemutatóra mennek, mert ő bizony megpróbálkoznik megcsípni valamelyik előkelő magazin kávéfőző és papírzsepkendő-felelős posztját, ahonnan majd, reményei szerint, a csúcsra törhet. Neki semmi kedve nem volt az egészhez, de elment vele.

Persze, ahogy lenni szokott, Querida nem kapott ajánlatot. Annál inkább ő. Egyre, s másra nyomták a kezébe névjegykártyáikat kétes hírű modellügynökségek vezetői, felfutóban lévő divattervezők és prédára leső fotósok, de mind a női mosdó kukájában végezték.
Nem vágyott hírnévre, rivalda fényre, se semmi féle macerára. Oda sem figyelt a kifutón vonuló ruhakölteményekre. Óvónőként végzett, és nem is vágyott másra, mint gyerekekkel foglalkozni, de nem vették fel sehová.

A ceremónia végeztével, éppen hazafelé indultak, amikor meglátta a szőke kisfiút a tömeg közepén ácsorogni. Szája sírásra görbült és egy plüss kutyát szorongatott az arca előtt. Lehetett vagy két éves. Ölbekapta és kivitte őt a teremből.

Már jó fél órája ülhettek odakint, amikor megjelent Ő. Tizenöt centis magassarkúba bújtatott, hosszú, gazella lábai a nyakáig értek, a korall színű, combközépig érő miniruha második bőrként tapadt karcsú alakjára, kihangsúlyozva tökéletes vonalait. Hosszú, csokoládébarna fürtjei úgy lobogtak porcelánbaba finomságú arca körül, mintha valaki folyamatosan egy ventillátorral szaladna előtte.
Idegesen járatta körbe tekintetét a hallban, míg nem megállapodott a kis szőke angyalkán. Keresztül tipegett a termen és egy zavart mosoly kíséretében felkapta a kisfiút. Megköszönte az ideiglenes segítséget és már tipegett is volna tova, amikor...az angyalka felsírt.

Így történt, hogy állásajánlatot kapott Izabella Readtől, az egész világon ismert és elismert topmodelltől, és erre az ajánlatra nem tudott, és nem is akart nemet mondani. Persze nem a pénz motiválta, sem egy fényűző élet lehetősége, vagy hogy bejárása lesz a legfelsőbb körökbe.

A szőke kisfiú volt rá olyan hipnotikus hatással, hogy egy másodperc gondolkodási időt sem hagyott magának. Pont ilyen munkára vágyott, és ezt nem eresztette volna, akkor sem, ha tudja, hogy nem kell egy év, és minden egyes éjszaka ez a nő fogja pucér fenekét a címlapokra üldözni egy – a ráfordított anyag értékét tekintve túl sok dolláros - halványkék, Chanel miniruha segítségével.

Becsukta az „időgépet” és visszahelyezte a könyvek közé. Idő közben elkezdett világosodni, és rádöbbent, hogy nem túl sok ideje maradt kialudni magát. Ugyan hozzászokott már ehhez az életmódhoz, most mégis úgy érezte, ölni tudna egy hét valódi szabadságért.

***

Hajnalban feküdni és hajnalban kelni. Csodásan kinézni, nem ásítozni, nem nyafogni.

Fáj a dereka.

A konyhában ül, köntösben és törölközőbe csavart hajjal. Miközben a reggeli kávéját szürcsöli, a tegnap estére gondol. Igen, úgy gondolja egészen jól alakított. Talán még összejöhet egy-két munka a hónap végéig, talán még a sajtó is figyel rá egy kicsit. Talán...

Minek hazudni, az ő ideje lejárt. Már ő is érzi, de még magának sem merte bevallani. Tegnap este is csak azért fotózták, mert egész este Audrey-val lógott.

„Ó, Audrey, egy mosolyt!” „Nézz ide angyalom!” „Milyen sampont használsz?” „Ki a fodrászod?” „Honnan ezek a gyönyörű fogak?” „Az ott egy Louboutin azokon az őzikelábakon?” „Igaz, hogy Christian személyesen neked tervezte?”

Nyíltan sosem mutatta ki, vagy ismerte volna el, hogy féltékeny, de megvett minden egyes újságot, amiben Audrey megjelent, a képeket otthon oda nem illő testszőrzetekkel dekorálta és kitapétázta vele a hűtőt.

Fogmosás, arcpakolás, radírozás, hajszárítás, körömfestés. A tegnapi lekopott.
Kellett neki kirúgni a takarítónőt! Most mosogathat maga után. De hát vagy bébiszitter, vagy takarítónő. Mindkettőre már nem futja.

Jé, ez meg mi? Csak nem egy ősz hajszál?! Dehiszen évek óta festi! Biztosan csak kiszívta a nap. – vonja össze istenien formázott szemöldökét, és a hajszálat a WC csészébe dobja.

Smink. Két fújásnyi parfüm a csuklóra, meg egy pici a nyakra. Meg még egy pici.

El fog késni. Mobil, hitelkártya, egy üveg víz, kulcs... - dobálja sorban a táskába. Hol a kulcs? Az este még itt volt az asztalon. És most, hogy belegondol, miért lógott a mobilja a kulcstartón?!

Megint ballábbal kelt. Vagy inkább kétballábbal feküdt. – gondolja magában, miközben belebújik a méregdrága Dior cipellőjébe. A születésnapjára vette. Ugyan addig még van egy kis idő, de hát egy kis előleg...most még van miből.

Akár mezítláb is mehetne. Minden sallang nélkül is gyönyörű, de a gardróbja tele van a legelismertebb tervezők legfényűzőbb ruhakölteményeivel, és a hozzájuk tartozó méregdrága lábbelikkel, így hát miért ne használná ki? Nagy része ajándék, de...hát, mostanában kénytelen saját zsebből finanszírozni az igényeit.

Betipeg a hűtőhöz és elégedett pillantással nyugtázva, hogy a jobb felső sarokban pózoló Audrey-nak még mindig szőrös a lába és a hónalja, kivesz egy banánt. Meg a kulcsokat. Hát ez meg...??
Felkapja a táskát és mindent beledobál.

Vet egy pillantást a padlótól plafonig nyújtózkodó előszobatükörbe és elmosolyodik.
Szájfény! Hol a szájfény?! Kiborítja a táskát. Megkönnyebült sóhaj hagyja el tökéletesen hidratált ajkait. Megvan!

Mobil, kulcs, hitelkártya, víz, banán, szájfény vissza a táskába. Indulás.

Na jó, még egy kis parfüm. – topog vissza a fürdőbe, és két fújás és egy vállrándítás után a kis üveget is a táskába dobja.

***

Iza éppen a borzalmasan szűk, halványkék Chanel ruhával kergette őt, amikor egy, az álmába nagyon nem illő dallam kúszott a fülébe.


- Haló? – búg bele hamisítatlan ’mostébredtem’ hangon a telefonba.

- Paris?

- Nem, a Lock Ness-i szörny... – ásítja.

- Rendben. Akkor üzenem Parisnek, most indultam otthonról, úgyhogy csipkedje a kis fenekét, mert szükségem van rá! Tíz perc és ott vagyok! – csicsergi Iza, és már le is teszi.

- Francba! – csapja le a telefont, és visszahanyatlik a párnára.

- Paris... – suttogja Adam szomorkásan az ágy túloldaláról. - ...Iza hazavisz?

- Igen, a mami mindjárt itt van, úgyhogy sipirc a fürdőbe fogatmosni, addig kikészítem a reggelidet! – mosolyog vissza rá, és ő maga is feltápászkodik.

Adam nem volt két éves sem, amikor már ő vigyázott rá az anyja helyett. Bele sem mert gondolni, mi lenne, ha valaha is bevallaná Izának, hogy Adam igen későn kiejtett első szava nem a mami volt, nem is a Dior, hanem az ő neve: Paris.

Mire Adam végzett a fürdőben, kitöltötte neki a maradék műzlit, és kitette hozzá a joghurtot és a tejet.

- Mit kérsz hozzá? – kérdezte tőle, miközben Adam elhelyezkedett a babzsákfotelban. – Tiszta maszat vagy! – koppintott játékosan az orrára, majd megnyálazta az ujját, és ledörgölte az odaszáradt fogkrémet.

- Tejcsit. – motyogta Adam, mérges pillantásokat vetve rá.

- Okézsoké! Tejcsi... – szaladt a konyhapulthoz, és már töltötte is a tejet a kistálba.

Kivitte a kis dohányzóasztalhoz és közelebb tolta a fotelhez.

- Uram! A reggeli tálalva! – szalutált játékosan, mire Adam nevetve lapátolta szájába, és szája mellé a müzlit.

Kiszaladt a fürdőbe, gyorsan fogat mosott, megfésülködött és összefogta a haját. Aztán a hálóba rohant és magára rángatott egy kényelmes farmert és egy magasított nyakú, háromnegyedes ujjú felsőt, ami valamikor lila volt, de a sok mosástól most már inkább csak rózsaszín.

Kikészítette Adam ruháját az ágy szélére, bedobott a táskájába egy csomag papírzsepit, az Iza teendői számára fenntartott határidőnaplót, egy üveg gyümölcslevet és leellenőrizte maradt-e ragtapasz a dobozban.

Mire végzett, pont csengettek.

- Szia! – nyitott ajtót Izának, aki meglepetten nézett végig rajta.

- Hát te még fel sem öltöztél?!

- Miért, ez mi, ha nem ruha? – csippentette két ujja közé a felsőjét.

- Ez szivi, felmosórongy! Hányszor mondtam, hogy menjünk el együtt vásárolni?

Valóban. Iza minden második nap előhozakodik a témával, és ő mindig nemet mond. Három éves kora óta egyedül felöltözik, és tizenhat volt, amikor elkezdte magának venni a ruháit.

Lehet itt siklott végleg félre az élete?? - jegyezte meg magában ironikusan.

- Nem, kösz. – mosolygott Izára, s közben félreállt, hogy bejöhessen.

- Hát jó, ne mondd, hogy én nem ajánlottam fel! De ebben nem jöhetsz! – mutatott Iza a rózsaszín garbóra. – Ez a szín teljesen lesápaszt. Ne mondd, hogy nincs igazam! – fordította a tükör felé. – Mintha két hete az ágyat nyomnád, valami halálos nyavajával!

Már megint kezdi, gondolta, és szó nélkül átrobogott a nappaliba Adamhez, aki éppen kiskutyát gyúrt a tál alján hagyott, ázott müzliből.

- Mit csinálsz rosszcsont?! Megjött a mami... – sóhajtotta, miközben kiemelte a kisfiút a fotelből. – Nyomás kezet mosni, és öltözni!

- Szóval? Mit veszel fel? – jött a kérdés a háta mögül.

- Miért baj, ha én ebben érzem jól magam? – kérdezte, mint mindig.

Miközben várta a szokásos választ – „Azért, mert gyönyörű lehetnél, ha megtanulnál végre öltözködni. Mégis csak egy modell fiára vigyázol!” -, összeszedte és feltakarította a reggeli nyomait.

- Najó, szivi! Tudod, hogy eddig elnéztem, de ma fontos találkozóra megyünk és nem jöhetsz egy agyonmosott, kinyúlt felsőbe.

- Hogy...hová megyünk? – ugrott egy oktávval fentebb a hangja. - Mármint úgy érted, hogy megyünk? Hogy mi megyünk? Mi, az az te és...

- Igen szivi, a mi, az általában több embert takar. Jelen esetben engem, Adamet és téged...

- És ha nekem mára már más programom volt?

- Akkor hajat mostál volna. Remélem. – gúnyolódott Iza, mire felment benne a pumpa.

- Nem erről beszélek!

- Segíts Adamnek felöltözni! – terelte a szót Iza a kényes témáról.

- Adam már két hónapja egyedül öltözik! – csattant fel, de rögtön meg is bánta.

Sosem hányta még a szemére, hogy keveset van a fiával, bár milliószor kedve lett volna hozzá.

- Hová megyünk Iza? – cincogta Adam a háló ajtajából, és Paris hálát adott az égnek, amiért megtörte a kínos csendet.

- Majd meglátod szívem. De mi ez a cucc?! – húzta fel Iza a szemöldökét, kérdőn tekintve a döbbenten álldogáló Parisre. - Az oké, hogy nincs ízlésed, de hogy elrontod a fiamét is...

- Ebben volt tegnap, jó? Te adtad! – emelte fel Paris védekezőn a kezét.

- Tényleg? Milyen gyorsan változik a divat! – sóhajtotta kényelmetlenül Iza, mire Paris felhorkantott. – Nos, akkor először vásárolni megyünk. És te is kapsz valami normális göncöt! Ez ordenáré, már megbocsáss, szivi.

Paris megvárta, amíg Iza kitipeg a nappaliból és vágott egy fintort, mire Adam felkuncogott.

- Na mi lesz már? – hallatszott az előszobából Iza türelmetlenkedő topogása.

- Megyünk! – kiáltotta, majd ölbekapta Adamet, és azon imádkozott, Izának még az előtt törjön ki a cipősarka, mielőtt kocsiba ülnének.