2. fejezet - A játék neve: Másnap

Sziasztok!!


Megjött végre a folytatás, és nem ígérek semmit, de talán belerázódom mostmár ebbe is ;)...
Tudom, késtem kicsit, de megint szarakodik a netem, szóval: Jó olvasást!
És ha nem pofátlanság ilyet kérni, ennyi kihagyás után: jelezzétek légyszi, hogy, s mint tetszett! :$ :)...


Puszii
hullócsillag

Hiába szugerálja, Iza tűsarka olyan biztosan áll, akár a beton. Táskája pedig, minek súlya immár az ő vállát húzza, olyan nehéz, akár a beton.
Másik vállába Adam csimpaszkodik, és ha lenne harmadik keze, Iza bizonyára arra is kitalálna valamit.

Az úttest csendesen hullámzik a déli napsütésben. Az őt körülvevő kétszáz fokos pára, mint egy dundi, rózsaszín polip fonja körül csápjaival. Úgy érzi, menten összeesik, ha nem szabadulhat meg a plusz száz kilótól, de Iza sebessége egy mozgássérült csigáéval vetekedik.

- Francba! – kiált fel az említett, és ő már éppen felsikoltana örömében, látva, ahogy a kocsikulcs eltűnik egy csatornafedél rácsai közt, de az óriási kulcstartóval szemben túl kicsinek bizonyul a rés.
- Francba... – sóhajt lemondóan, és beülteti Adamet a gyerekülésbe.

Amikor egy szép nő sétál végig az utcán, dudálnak a kocsik. De miért dudálnak, ha a szép nő kocsiban ül, és nem is látszik belőle semmi?
Iza éppen úgy vezet, mint ahogyan tipeg.

„A Titanic gyorsabban süllyed” – gondolja Paris, letörölgetve homlokáról a milliomodik izzadságcseppet is.

Nem. A légkondinak köszönhetően, már nincsen melege. Egyszerűen belefáradt Iza gondolatmentének követésébe. Amilyen lassan haladnak az úton, kétszer olyan gyorsan járnak a tökéletesre hidratált ajkak.

„Át kellene csoportosítani az energiákat” - gondolja magában Paris.

- Hidd el, szivi! Annak a kis fruskának nem jósolok többet fél évnél, és úgy tűnik el, akár a novemberi hó...
- Ühümm...
- Nyom nélkül!...
- Te, Iza, pontosan hová is megyünk?
- Már most elég rosszul áll a szénája. Tegnap is... Greg észre sem veszi, ha el nem dobja azt a poharat...
- Azt a poharat...
- ...milyen átlátszó próbálkozás...
- ...te verted ki a kezéből.
- Hogy én? Dehogy, szivi! Csak kicsit ügyetlen szegénykém – kacag fel Iza. – Ha láttad volna...
- Láttam.
- ...az arca mellett egészen színtelennek tűnt az a vörös lobonca.
- Ki vörös lobonza? – kapcsolódik be hirtelen Adam is a beszélgetésbe.
- Lobonca, szívem.
- És az milyen?
- Olyan, mint a néni haja a hűtőn.
- Néni? – dermed meg Paris, feltételezve, hogy rosszul hallott.

Hiszen, ha Audrey néni, akkor minek is nevezzük Izát?...

- Miért talán bácsi? – kérdez vissza Iza.

...De ebbe most inkább nem megy bele.

- Nem bácsi. Cicije van – világosítja fel őket Adam.

Iza kezében egy pillanatra megremeg a kormány.

- Csitt, Adam! – szisszen rá a kisfiúra Paris.
- Szerintem szép – kontrázik rá Adam.
- Szerintem meg tömd be valamivel a száját! – szól hátra ingerülten Iza, és éppen hogy elkerül egy frontális ütközést a sarki lámpaoszloppal.

Ezzel felkerül a pont az i-re, s egy pillanat alatt csend lesz. Mintha gyorsabban is haladnának.

***

Már a hatodik kávét főzi, és közben hatalmasakat ásít. Hogy is szól a mondás? Aki legény éjszaka, ásítozik nappal? Itt valami nem stimmel, de mire rájönne, mi nem, elaludna, úgyhogy nem töpreng soká.

Megint házon kívül töltötte az éjszakát, és mint mindig, most sem bánta meg, bár a feje kissé kótyagos. A pasik etetik, itatják, ruhát vesznek neki és méregdrága kocsikon furikázzák. Nem is érti, minek neki egy ekkora lakás, ha nem is lakik benne. Merthogy leginkább csak átöltözni jár haza. No meg kávézni. És aludni.

Körbenéz a hófehér, tágas konyhában, majd lezuttyan az egyik bárszékre. Hiába, még mindig nem tanulta meg hatékonyan beosztani az alvásra jutó idejét. Főleg ilyenkor nem, amikor nem egyedül alszik.

„Alszom?!” – kuncog magában, majd egy kortyra felhajtja a csésze kávét. – „Ha minden nap ennyit aludnék, már rég lepedővel takargathatnám a karikáimat.”

Köntöse zsebéből előkap egy papírzsebkendő méreteivel versengő mobiltelefont, és pötyögni kezd. Nem csalódott. A tegnap esti pasas máris addolta az összes közösségi oldalon. Ő a hatodik a héten, aki visszaigazolásra vár. De már megtanulta a leckét. Ha valakit visszajelöl, az üzenőfalon hagyott pajzán üzenetekből két perc múlva már az egész világ tudni fogja, hová tűnt Naomi Tendls előző este. Ráér a hétvégén, addig is hadd rágják tövig a hajukat.

Leteszi a telefont, lerúgja a papucsát és ledől az ágyra. Élvezi a hideg selyem simogatását, és laposakat pislog. Hiába a kávé. Elhagyhatná már ezt a rossz szokását. Inkább körmöt kéne rágnia, aközben nem lehet elaludni. A körmökről eszébe jut, hogy ki kellene festeni őket. Kitapogatja a kis üvegcsét a hófehérre mázolt, kézzel faragott, rózsafa éjjeliszekrény tetején, felkuporodik az ágyra, és ráérősen festegetni kezdi a lábkörmeit.

***

New York egyik legforgalmasabb utcáján rohan, kerülgetve a munkába igyekvő embereket.

„Hihetetlen, hogy van aki még ilyenkor is ilyen ráérősen sétafikál. A new yorkiak olyanok, mint a robotok” – állapítja meg magában, miközben mind a hat tömött szatyrával megpróbál átpréselődni egy hippi fazon és egy lámpaoszlop közt.

Túl későn jön rá, többek közt arra, hogy a fazon egy nő, másrészt, ami fontosabb, hogy pont azt az oszlopot nézte ki segítségül a gravitáció ellen, ahol ő át akart suhanni.

- Ó, nem, nem, nem! Az Isten nyilát! – szentségel, amikor néhány szatyor hátramarad a karambolban, szerteszórva tartalmát a mindenkin és mindenen keresztül gázoló talpak közt. – B*sszameg, b*sszameg, b*sszameg!... – kapkod a száz felé guruló holmik után, majd felpattan és kissé megviselt állapotban tovább siet.

Néhányszor megtorpan, helyére piszkálja a hamis gucci bokapántját, és tovább szalad. Páran megnézik maguknak, legtöbben észre sem veszik, de már megszokta. Querida Thompson, szürkébb és szegényebb, mint a templom egere, még ha szivárványt is húz a fejére.

Keresztül rohan egy forgóajtón, majd kilépve a liftből, beesik egy másikon.

- Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Nagyon sajnálom, sosem fordult még elő, és ígérem...
- A modellek már megérkeztek, a sminkes megunta a várakozást, és a büfébe ment reggelizni a fodrásszal, természetesen az én számlámra. A fotós pedig már el is ment, egy következő fotózásra – közli vele szárazon a newyorki nők bibliájának nagyasszonya. – Az első délelőtti interjúalanyunk tíz perce itt van, és maga annyit tud mondani, hogy nagyon sajnálja? – emeli fel végre tekintetét az asztalán tornyosuló iratokból.

„Halálra idegesít a nyugalma. Legalább ordítana!” – gondolja magában Querida, míg pillantását szégyenlősen a cipője orrára szegezi.

- Én...
- Meghozta, amit kértem?
- Igen, itt vannak... majdnem mind...
- Majdnem?! – húzza fel a szemöldökét a nő, mire ő remegni kezd, mint a nyárfalevél.
- Történt egy kis baleset útközben. Nem tudtam mindent megmenteni – nyögi ki, és miközben letöröli homlokáról az odaképzelt izzadságcseppeket, azon imádkozik, csak ne tegye végleg feketelistára ez a hárpia.
- Rendben – fekteti le kezét az asztalra, jelentősségteljes pillantást vetve a lányra, ami sosem jelentett jót. – A szatyrokat leviszi a műterembe, utána mehet vissza kávét főzni. Ha a hónap végéig egyszer sem hibázik, talán magára bízhatom a lótifuti szerepét is.

Darolyn Hawks - a The Fashionist rettegett főnökasszonya - ellenkezést nem tűrőn az ajtó felé pillant, és két láthatatlan kéz már repíti is kifelé őt a teremből.

- Miranda! – hallja még odabentről, mire egy magas barna spagetti tipeg keresztül a maradék önbecsülésén.
- Kösz, szöszi! – veti oda neki a lehető legmegvetőbb mimikával spékelve, majd utánozhatatlan finomsággal húzza be maga után az ajtót, ő mégis úgy érezi, mintha egyenesen az orrára csapták volna.

***

Iza kicsit bizonytalanul bár, de végül egy földalatti parkoló lejáratához kanyarodik, és előveszi a belépésre jogosító VIP-kártyáját.

- Voilá, szivi! A mennyország kulcsa – lebegteti meg a kis műanyag téglalapot, majd egy nyílásba dugja, és már bent is vannak.

A városnak ezt a részét a newyorki nők krémje csak Mennyországnak hívja. A földalatti parkoló a hírességek és topmodellek részére van fenntartva, és belépést csak akkor biztosít, ha a havi költekezésük elér egy havi minimumot.

A széles sétálóutca két oldalán egymást érik a legexkluzívabb divat- és kozmetikai márkák showroomjai és butikjai, ha pedig ’A Nő’ úgy érzi, túlságosan elfáradt a Mennyország caminoját járva, megpihenhet az utca végén sorakozó nívós hotelek valamelyikében.

- Üdv a pokolban – motyogja Paris is, és megadóan sóhajt egy nagyot.

„A ’Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel’ szolgen meglehetősen jól passzolna a kapu fölé” – elmélkedik tovább magában.

- Remélem az a mosoly az elkövetkező órákban is a helyén marad, szivi! – kapja el a pillanatot Iza.
- Nincs mosoly – köti ki Paris durcásan. – Mióta szokás mosolyogni a kínpadon?
- Gúnyolódj csak, de ha megint büfögni tanítod Adamet a próbafülkében, akkor megígérhetem, hogy hátralévő életed minden napján ide hozlak! – fenyegetőzik Iza.
- Azonnal felmondanék...
- Na persze... – hitetlenkedik, majd előkapja táskájából a vizes palackot, és kortyol néhányat. – Ébreszd fel Adamet, aztán indulás! Átváltoztatunk... Nincs apelláta, szivi! – kapja fel a táskát is.
- És megtudhatom, utána mégis hová megyünk? – akadékoskodik Paris, miközben végigsímít Adam haján.
- Annak is eljön az ideje...

***

Egyre hangosodó pittyegésre ébred.

- Jajj, ne! – szörnyed el Naomi, amikor meglátja a paplanon terjengő vörös foltot.

Mintha váratlanul meglepte volna a havija. Remek. Kimenekíti a maradék körömlakkot a tócsa közepéről, de hiába, már rég nem maradt benne semmi. A keze is csupa maszat, a lábára már rá sem mer nézni. A méregdrága, selyem ágyneműhuzatot is dobhatja ki. Persze, hogy az is fehér... volt.

A telefonjáért nyúl, és hálásan gondol az sms feladójára, amiért legalább a hálóingét megmentette a rögtönzött ébresztővel.

„Ördögfajzat a Mennyországban! Ha ezt túléljük, és délután is minden ok lesz, este ünneplünk, szivi!”

Iza. Hát persze.

„Ha nem fulladok bele az ágyamon rögtönzött körömlakk-lavinába, ok.” – pötyögi. – „Meg sem kérdezed, hová tűntem tegnap?” – Küldés.

Vár még pár percet, majd rászánja magát a takarításra. A takarítónő csak holnap után jön. Merre is keresse a felmosót? Minden bizonnyal kénytelen lesz kölcsönkérni egyet.

***

A konyhában ül, térdét az álla alá húzva, és várja, hogy lefőjön a kávé. Remek. Azért küzdött eddig, hogy végre rábízzanak valami mást is ezen és a már megírt cikkek átolvasásán kívül, és rögtön az első akcióját el is szúrja. Remek, remek, remek.

Mindennek az a hülye estély az oka. Nem kellett volna olyan sokáig maradnia. Sosem bírta az éjszakázást. Feláll, hogy csészébe öntse a folyékony koffeint. Már a szagát sem bírja.

Csörög a telefonja. Paris.

„Meghaltam és a Pokolba kerültem! Bocs, de a ma délutánt ismét le kell mondjam. Iza tervez valamit. Még én sem tudom, mit, ne is kérdezd! Remélem túlélem. Milyen volt a tegnap este?”

Keserű mosolyra húzza a száját, majd válaszol.

„Üdv a pokolban! Nem tudom mi bajod a Mennyországgal. Minden nő álma alulról bejutni! Engem most minősítettek vissza kávéfőzővé, szóval szívesen cserélek. Jó, hogy kiöntő nem nőtt még az orrom helyére. Ha más nem, a hétvégén látjuk egymást.”

Zsebre gyűri a mobilt, és nekiveselkedik a kávénak.

- Üdv itthon, Szöszi! Rég láttalak – köszönti Brian, a hatodikról.

„Nem tehet róla, hogy mosolyog, nem tehet róla, hogy mosolyog!” – ismételgeti magában Querida. – „Ő is csak egy robot.”

- Helló, Brian – köszön vissza póker arccal, majd a tálcát egyensúlyozva kikerüli, és hagyja hadd mosolyogjon tovább magában.